Az amerikai Warlord kultikus csapat, nyugodtan nevezhető a ’80-as évekbeli heavy metal szcéna érdekes színfoltjának. Ha mást nem is, Child of the Damned című daluk Hammerfall-os átiratát biztos mindenki ismeri. A zenekar központi figurája (az alapító gitáros, William Tsamis mellett) Mark Zonder dobos, aki itt kezdte karrierjét, és később a Fates Warning ütőseként vált világhírűvé. Az akkoriban még San Joséban élő Zonder hétévesen vette első dobleckéit, később tribute zenekarokban játszott, így ismerkedett meg a görög származású Tsamis-szel, majd 1981-ben Los Angelesbe költözött, hogy csatlakozhasson a gitáros nem sokkal korábban indult bandájához, a Warlordhoz.
Az együttes Lucifer’s Hammer című dala felkerült a Metal Massacre II válogatásalbumra, amit követően a Metal Blade kiadó szerződést ajánlott nekik. A felek együttműködésének gyümölcse a ’83-as Deliver Us EP, illetve az egy évvel később napvilágot látott bemutatkozó album, az And the Cannons of Destruction Have Begun… lett. Stílusukat akkor epikus heavy metalnak nevezték, és olyan bandákkal emlegették őket egy lapon, mint a Manowar, a Virgin Steele, az Omen vagy a Manilla Road.
A zenészek ebben az időben hangzatos művészneveket viseltek: Tsamis volt Destroyer, Zonder Thunder Child, társaik pedig Damien King I (később II), Archangel és Sentinel. Állítólag mindössze egyszer léptek fel élőben, akkor is egy nézők nélküli, üres washingtoni színházteremben, amivel tovább keverték a körülöttük kialakult misztikum ködét. Történetük első fejezete 1986-ig tartott, amikor is feloszlottak, Zonder két évvel később csatlakozott a Fates Warninghoz, amelynek egészen 2005-ig volt meghatározó embere. Tsamis még ’86-ban létrehozta a Lordian Winds nevű keresztény metal formációt, amelynek nevét ’95-ben Lordian Guard-ra változtatták.
A Warlord újjáalakulására egészen 2001-ig kellett várni, rá egy évre jelent meg a csapat (igazából Tsamis és Zonder közös) „visszatérő albuma”, a Rising Out of the Ashes, amelyen korai dalaik újravett verziói szerepeltek, s amelyhez a zenészek a Hammerfall frontemberét, Joacim Cans-t igazolták le énekesnek. Mivel a gitár- és a basszustémákat is „a görög” játszotta fel, a Warlord ekkor trióként létezett. Nem sokáig, mivel ezt követően ismét jegelték a Warlordot; a folytatásra újabb bő évtizedet kellett várni, ekkor azonban gyors egymásutánban követte egymást a csapat harmadik és negyedik nagylemeze, a The Holy Empire (2013) és a The Hunt for Damien (2015, ezen ismét csak régi nótáik új verziói szerepeltek). Ezekre végre stabil harmadik tagot találtak maguk mellé a basszusgitáros Philip Bynoe személyében. A sokoldalú (billentyűs hangszereken és csellón is játszó) muzsikus a bostoni Berklee College of Music hallgatója volt, majd többek között Steve Vai mellett bizonyította tehetségét, illetve Mark Boals Ring of Fire-jával is rögzített három stúdióalbumot.
Az alapító Bill Tsamis 60 éves korában, 2021-ben elhunyt, így ma már egyedül Zonder jelenti a kapcsot a múlt és a jelen között. A dobosnak (és a basszusgitárosnak) a folytatásra gyakorlatilag újra kellett szerveznie a csapatot. Énekesük az új-zélandi Giles Lavery lett, aki korábban az ausztrál Dragonsclaw frontembere volt; a banda gitárosa az az Eric Juris, aki ezzel párhuzamosan a Crystal Viperben is érdekelt; billentyűse pedig Jimmy Waldo, akit mindenekelőtt a legendás Alcatrazzból és Graham Bonnet szólózenekarából ismerhetünk.
Az új anyaggal az együttes egykori gitárosa, Bill Tsamis zenei öröksége előtt tiszteleg. Mondhatni, nincs nehéz dolguk, hiszen az új anyag valamennyi dalának zenéjét a néhai gitáros írta, a szerzemények hangszeres sávjait a csapat korábbi demóiról mentették át, két nótát pedig eredetileg a Lordian Guard játszott, ezeket warlordosították.
„Ezeket a számokat Bill miatt, az ő emlékére akartuk végső formába önteni – magyarázza Lavery. – Az anyagot elég erősnek éreztük ehhez: az album producereként az én feladatom volt a számok összegyűjtése, így elmondhatom, ebben a formájában valamennyi tétel most hallható először, a katalógus újrakiadásokon – bónuszdalokként – csupán ezek instrumentális változatai szerepeltek. Bill szelleme és játéka ugyanúgy ott van a dalokban, ahogy a Beatles is nemrégiben meg tudta menteni John Lennon hangját egy régi demószalagról. Bár gitáron Eric is hozzáteszi a maga részét, maximálisan hűek maradtunk ahhoz, amit Bill írt. Izgalmas kaland volt a demóiban és befejezetlen nótáiban való elmélyülés, és az, hogy szövegeket és énekdallamokat kellett írni a dalokhoz. A két Lordian Guard szerzeményt leszámítva valamennyi szám most először kapott énekhangot.”
A Warlordra véleményem szerint ma már kevésbé igaz, hogy epikus heavy metalt játszik: a dalok annál lendületesebbek, dallamosabbak, az európai power metal csapatok – a Hammerfall, a Freedom Call, a Primal Fear, a Bloodbound és hasonló bandák – produkcióival mutatnak közeli rokonságot, plusz itt-ott egy kis Slough Feg-hatást is kihallok belőlük. Metalos füleknek időnként egy kicsit sok lehet a szinti – de ez a mai Warlord, amely saját múltjának sem fordított hátat, hiszen első korszakában is gyakran pengetett lágyabb húrokat.
A színvonalra, változatosságra ez alkalommal sem lehet panasz, ráadásul a jelenkori banda klasszisokkal jobban szól, és érettebb dalokkal gyönyörködtet bennünket, mint fiatalkori önmaga. Már az elsőként felcsendülő Behold a Pale Horse törzsi dobolása is levett a lábamról, a Conquerors-ban pedig az anyag legjobb refrénje is megérkezik: zseniális dallamvezetés, a legjobb europower hagyományok szerint, vokállal megtámogatva. A kettő között helyet kapó The Rider szintis kezdése viszont már nekem is sok: mintha ’80-as évekbeli szovjet vagy csehszlovák „rockzenét” hallanánk… A keringő tempójú Worms of the Earth is magába szédít, az utolsóként elhangzó Revelation XIX pedig egy vérbeli, komplex, epikus magasságokba emelkedő szerzemény számos témával és tempóváltással.
A dalokban a hősi küzdelmek és véres csaták mellett az istenhit, a bibliai témák is megjelennek (Behold a Pale Horse, Conquerors, Alarm, Revelation XIX). Az anyag kazetta- és CD-változatán – vinyl kiadáshoz képest – plusz két nóta, a The Watchman és a Twin is helyet kapott, amelyek semmivel nem gyengébb tételek, mint az alapprogram nyolc dala.
Nem tudom megunni: a Free Spirit Soar már-már függőséget okozva hallgattatja magát. Számomra az év egyik kellemes meglepetése, amin felbuzdulva lehet, hogy az életmű korábbi darabjaival is meg fogok ismerkedni.
