„Az ember nagyon hamari” – ahogy Gandalf mondaná.
Amikor elkezdtük a megemlékezést, mindenki lelkesen elmerült a maga mementójába – én sem voltam kivétel. Eredetileg a Patient Number 9-re akartam építeni az írásomat. De aztán rájöttem, hogy a párom az Ordinary Man-t szereti jobban, és sose bocsátaná meg, ha nem írnék róla: akkor most melyik legyen? Végül arra jutottam, hogy mindkettőnek itt a helye; az újkori Ozzy újkori hangjai.
Ezek a lemezek talán nem klasszikusok a hagyományos értelemben – de hogy igazi Ozzy-albumok, abban nem kételkedem, legfeljebb a vaskalaposok 🙂. Számomra ezek a korongok a Főnix Ozzy újjászületései: megújulás, bizonyítás, szakmai igényesség egy olyan művésztől, aki már annyiszor lépett túl a lehetetlenen.
Mikor megjelentek, mindkettőre rákaptunk a párommal. Hallgattuk és hallgatjuk őket – sokat és együtt. És bár egészen más a hangulatuk, mégis mindkettő a miénk maradt.
Az Ordinary Man egy tüzes slágergyár: pörgős, lendületes, és itt-ott túl light-os, mégis benne van a rock. Kortárs, mégis ismerős. Ozzy ezzel az albummal bebizonyította, hogy képes ma is modern lemezt letenni az asztalra. Néhol talán több a technika, a hangja se biztos, hogy a la nature, de talán majd 60 év dalolászás után ennyi a minimum, amit elengedünk neki (amúgy hallgatva a búcsúbulis streamet, ahol tuti, hogy maga énekelt, már kicsit elbizonytalanodtam, lehet, nem is kellett olyan sok rásegítés).
Igen, kicsit talán túl letisztult, kicsit teátrális. De Ozzy mindig is ilyen volt. Imádta a színpadot, a bohóckodást, a látványt, az öniróniát. Ez a lemez ezt a színpadi figurát idézi meg – csak épp a 2020-as évek szűrőjén keresztül.
A Patient Number 9 – szerintem – az Ordinary man egyenes folytatása, de mégis túlmutat az előző albumon. Komplexebb, sötétebb, mélyebb. Minden dalában ott bujkál a végső elfogadás, a felkészülés az elkerülhetetlenre.
Sokkal összetettebb érzelmi palettán mozog: nemcsak a betegséggel és az öregedéssel küzdő Ozzy hangja szól benne, hanem egy bölcsebb, fájdalmasabb, emberibb művészé. A God Only Knows, az Immortal vagy az Evil Shuffle mind ezt a világot tárják fel.
Természetesen, hogy legyen egy kis szakmaiság is, lássuk, mitől másak, mint a régebbi korongok és miben is hasonlítanak ők ketten.
Mindkét albumot Andrew Watt produceri irányítása alatt rögzítették, aki nemcsak a hangzásban vállalt fontos szerepet, hanem gitáron is közreműködött. A hangzás sűrűbb, kevertebb, néha elektronikusabb, mint a korai Ozzy-lemezeken.
A nóták rádióbarátabbak, de mégis megőrzik a rockos alapokat – ki frissítőnek éli meg, mások pedig idegennek. A másik közös pont a sztárparádé: Slash, Duff McKagan, Chad Smith, Eric Clapton, Jeff Beck, Tony Iommi – a vendéglista inkább emlékeztet egy supergroupra, mint egy klasszikus szólóalbumra – ez a hozzáállás radikálisan eltér Ozzy korábbi munkamódszerétől, ahol állandó zenésztársakkal, erős karakterekkel dolgozott éveken át.
Tematikailag is sokat változott Ozzy világa. Míg korábban gyakoriak voltak az okkult, horrorisztikus vagy őrületet tematizáló dalok, most jóval személyesebb. Az Under the Graveyard, az Ordinary Man vagy éppen a God Only Knows mind-mind egy öregedő, betegségeivel küzdő, visszatekintő ember hangján szólalnak meg. Ozzy nem fél gyengének mutatkozni – és ettől talán még erősebb.
A régi lemezek nyers, gitárcentrikus, súlyos hangzása itt már sokszor háttérbe szorul. Bár vannak keményebb tételek is, a gitár kevésbé uralja a terepet – helyette finomabb hangszerelés, elektronikus elemek, sűrűbb keverés hallható.
Hiába másak ezek az albumok, mint a Blizzard of Ozz, a No More Tears vagy a Black Rain. Hiába lettek tisztábbak, modernebbek, „gépiesebbek”: Ozzy minden egyes klipben, minden sorban jelen van. Ő a zene és a káosz, a gúny és az érzelem.
Legyen az az Evil Woman vagy a No Escape From Now – ő az esszencia. És nekem így is, most is, örökre: ő a Sötétség Hercege.
Ez a két album nekem nem csak zene. Ez két külön korszak lezárása. Két hangulat, két emlék, két közös hallgatás. És a Patient Number 9 utolsó dala után, biztos vagyok benne, hogy már senki sem hitt egy újabb Ozzy-albumban – mi sem. Ez a tudat még mélyebb súlyt adott ennek az anyagnak. Ami pedig leginkább fáj nekem személyesen, az az, hogy a páromat már nem tudtam elvinni 2023-ban az ő első, és egyben a mi utolsó közös Ozzy-koncertünkre. A jegyek még mindig ott vannak a fiókban…
