Ezt az albumot kazettán vettem meg valamikor 1991 nyarán, mégpedig egy gyöngyösi lemezboltban. Akkor döntöttünk úgy négyen a helyi galeriből, hogy bepakolunk a hátizsákba, s stoppal lenyomjuk a Kalocsa – Jászberény – Eger – Gyöngyös – Kékestető – Mátrafüred útvonalat, vagyis csavargunk egy nagyot! A túra megérne egy külön cikket is, mert annyi kalandban volt részünk. HEHE!! Elég csak annyit mondanom, hogy a költségvetésünk két hétre volt tervezve, de amikor a harmadik nap találtunk Egerben egy sörözőt, ahol árultak Szalon sört, ez az időtáv egy hétre csökkent. Mátrafüredre már el sem jutottunk, mert egy fityingünk sem maradt. Szóval, éppen Gyöngyösön kószáltunk, amikor belebotlottunk egy kis metalshopba. A nevét már nem tudnám megmondani, de elég tisztességes kínálat volt. Én rögtön kiszúrtam a Cannibal Corpse kazit, úgyhogy megvettem. Ez volt az első műsoros kazettám, ami már az eredetiség jeleit mutatta. Matricázott kazetta, kihajtható borító, amelyben benne voltak a szövegek és egy fotó a csapatról is. Szóval totál odavoltam meg vissza. Akkor a kannibál tetemektől még egy árva dalt sem hallottam, úgyhogy izgatottan vártam, hogy meghallgathassam, amikor hazaérünk a „nyaralásból”!
Az anyagból áradó brutalitás rögtön letaglózott, pedig akkoriban már nem egy death metal anyag sorakozott a polcomon! A banda tagjai a thrash metal felől érkeztek, így jó néhány nótában kidugják a fejüket az erre a stílusra jellemző megoldások, de bátran kijelenthetjük, hogy ez bizony vérdús death metal cucc! Főként Chris Barnes embertelen hörgése, s a véres szövegek miatt is beszélhetünk már halálfémről. Na, igen a szövegek! Emlékszem, hogy szinte minden szabadidőmet avval töltöttem akkoriban, hogy egy kézi szótár segítségével derítsek fényt arra, hogy miről is szólnak a szerzemények. Totál beleőrültem ebbe az egészbe! Annyira, hogy akkoriban ilyen jellegű versikéket is faragtam, amelyekkel a haverokat szórakoztattam a törzskocsmánkban. Sajna a fűzet, amelyben ezeket összegyűjtöttem, már elkallódott, pedig így „öreg” fejjel jókat röhöghetnénk rajtuk. Ha jól megkongatom az agyamat, akkor ilyen zsengékből volt vagy ötven, ha nem több.
„Az állat és embertetemek
a daráló mellet fekszenek.
Kevés az idő, nincs hát mire várni,
még ma le kell mindet darálni!
Utoljára marad egy ló,
azt nehezen viszi a daráló!”
Na, de elég a múlton való rejszolásból, s térjünk rá a zenére! Jack Owen és Bob Rusay olyan erőszakos riffekel és pusztító témákkal bombázzák a hallgatót, amelyek szinte felszakítják a mellkasát. A gyorsaságé a főszerep, de amikor alacsonyabb sebességre adják a fejüket, annyira súlyos döngetéseket kapunk az arcunkba, hogy az arról leszakadó bőrcafatokat tűzőgéppel kell visszarakni a pofánkra. Alex Webster ujjai úgy járnak a basszusgitár húrjain, mint Teresa Orlowskié a „Masturbation Scene” -ben. – Csak hallgasd meg a „Put Them to Death” elejét! S hát itt van az akkor még csak 23 éves Paul Mazurkiewicz, aki az album végére a padlóval teszi egyenlővé a dobszerkót. Na, de ne feledkezzünk meg a már említett Chris Barnes -ról sem, aki a 89-es C.C. demón még csak üvöltözött, de itt már mázsaszámra ömlik ki a vérrel keveredett ömlesztett szeg a torkából. Akkoriban még én sem hallottam ilyen brutális hörgést, úgyhogy minden kiálló és lelógó testrészem bizsergett a gyönyörtől, amikor megpörgettem a kazettát. Úgy vélem, hogy tök felesleges lenne kiemelnem nótákat az anyagról, mert mind a tizenegy egy death metal himnusz, de ha esetleg testi kényszer hatására mégis meg kellene tennem, akkor a lemez utolsó két dalát választanám. Az egyik az „A Skull Full of Maggots” ( Az a kezdő riff, hejj!) amely nem véletlenül szerepel még mostanság is a banda koncertprogramjában. A másik pedig a „Buried in the Backyard” című zárótétel, mert amit ebben a szerzeményben művelnek, az már maga a téboly és brutalitás felsőfokon.
Természetesen szót kell ejtenünk a borítóról is, amely akkoriban rengeteg metal magazinnál és lemezboltnál kiverte a biztosítékot. Naná, hogy én első látásra beleszerettem! De hát még is mi a fenét kellett volna a borítóra tenni, egy ilyen szélsőségesen brutális albumnál, ha nem Vincent Locke remekét!? Egyébként ez a saját beleivel táplálkozó farmernadrágos zombi egész aranyos figura, aki manapság már rengetek mémen és vicces képen visszaköszön. Főként, ha azt nézzük, hogy néhány későbbi Cannibal lemeznél a mester jócskán rátett még pár lapáttal! HEHEHE! A lemez hangzásáról elég ha csak annyit mondok, hogy a jelszó: Morrisound! Valójában ezt a cikket már augusztusban meg kellet volna írnom, hiszen akkor ünnepelte a 35. szülinapját az „Eaten Back to Life”, de ez annak tükrében, hogy minden fanatikus ismeri, meg már megemlékeztek róla százszor, bocsánatos bűnnek számít! Most is inkább csak nosztalgiáztam, mint a lemezről dumáltam volna, de hát mit tehet az ember, ha úgy törnek elő belőle az emlékek amikor ezt a kihagyhatatlan remekművet hallgatja, mint a félig megemésztett csülökpörkölt egy emberes berúgás után!? Remélem a kedves olvasók megbocsátják ezt nekem, s ha szánnak rá egy kis időt, egy hozzászólásban írják le, hogy melyik a kedvenc daluk az albumról. De azt is elárulhatják, hogy melyik a kedvenc C.C. albumuk és borítójuk vagy, hogy volt -e hasonló élményben részük, mint a frontborítón látható zombinak. Én meg újraindítom az anyagot, ki tudja már hanyadszor az eltelt 34 év alatt!? Ezredszer….tízezredszer…..!
