Úgy vélem, hogy a Bay Area-i bandák (pl. Possessed, Heathen, Forbidden, Death Angel, Exodus) kiadták gyilkos bemutatkozó alkotásaikat – e helyen a Possessedet, a Heathent és a Death Angelt külön is kiemelem –, második anyagaikra azonban valamelyest „szelídültek”, mi több, a változatosság volt tetten érhető rajtuk. Gondolom, a „ne essünk önmagunk megismétlésének csapdájába” elv vezérelte őket. Ez alól a Vio-lence sem volt kivétel.
Ugye, ez az a csapat, amelynek védjegye, érdekessége, különlegessége Sean Killian énekes hangja és ritmizálása volt – pl. King Diamondhoz hasonlóan: vagy nagyon szereted, vagy nagyon utálod, köztes út nincs, nem volt. Feltételezem, maximálisan tisztában voltak azzal, hogy a sebességet alaposan kimaxolták a zseniális Eternal Nightmare-en, ezért – földijeikhez hasonlóan – a folytatáson ők is változtattak a formulán, azaz valamelyest lassultak, komplexebb vizek felé eveztek.
Fontos változás volt az is, hogy amíg debütálásukat a „roppant hatékony” Mechanic Records, addig az 1990. július 13-án megjelent Oppressing the Masses-t már a Megaforce gondozta – és ennek prózai okai voltak.
Phil Demmel:
„Alapvetően nem abba az irányba akartunk menni, amerre Steve Sinclair és a Mechanic Records akart minket vinni: ezüst szmokingot hordani, leborotválni a szemöldökünket, sminkelni és feltűzni a hajam. Tudod, szüksége volt egy Guns N’ Roses-ra, hogy megmentse a kiadóját. Sinclair éppen maga írta át a dalszövegeinket, az irodájában ült. Egyszerűen nem jött össze, szóval sokáig mérgesek voltunk a srácra. Szerencse is, hogy sokáig nem láttuk…”
„Volt egy barátunk, Maria (Maria Ferrero – szerk. megj.) a Megaforce-tól, aki ajánlatot tett nekünk. Nagyon szerencsések voltunk, hogy a Megaforce annyira akart minket, különben lehet, hogy most nem szerződtetnek le minket.”
Változtattak a munkálatok helyszínén is, ugyanis ezt a korongot 1989 decemberében, a Pyramid stúdióban (Ithaca, NY – maszterizálás: The Hit Factory, NY) vették fel, ezzel szemben az Eternal Nightmare a Music Grinderben (Los Angeles, CA) került rögzítésre, illetve az Alpha & Omega-ban (San Francisco, CA) maszterizálták.
És az sem mellékes, hogy amíg az E.N. hét nótája 35:23-ban, addig az O.T.M. nyolc szerzeménye 41:28-ban került elővezetésre. (Megjegyzem, anno az Eternal Nightmare a Billboard 200-as listáján a 154. pozíciót csípte meg.)
Fogalmazzunk így: „nyögvenyelősen”, lassan, kimérten indítják útjára az I Profit-ot, majd felpörgetik a ritmust – ugyanakkor a 7:05 perces játékidő önmagáért beszél, felvillantva a banda megkérdőjelezhetetlen tehetségét, illetve azt, hogy Sean Killian „megtanult énekelni”. Az első korongon hallott stílusa maradéktalanul megmaradt, de egyfajta „letisztultabb, befogadhatóbb formában” ölt testet.
Ezt követően az Officer Nice-szal fokozzák a sebességet, ugyanakkor – ahogy a nyitó nótában – ebben is remek váltások, kórusok bukkannak fel. Ebben a műfajban is – mármint kórusokban – nagyon erős volt a Vio-lence, pl. Kill on Command (egyik örök thrash-favoritom), Officer Nice, a megklipesített World in a World, vagy eme album címadó darabja.
Fontos megjegyezni, hogy a Phil Demmel – Robb Flynn gitárosduó rendkívül színvonalas dallamokkal, harmóniákkal dobják fel a nótákat – úgy gondolom, szólóikat felesleges fényeznem, egyszerűen füstölnek a gitárok –, míg a Dean Dell basszusgitáros, Perry Strickland dobos alkotta ritmusszekció roppant precíz alapokkal, tempókkal járult hozzá a végeredményhez. (Itt jegyzem meg: ők is az alulértékelt kategóriába tartoznak.)
Fontos tényező az is, hogy Dean Dell futamai lehengerlők, nagyon odafigyeltek arra, hogy el ne tűnjön az éterben. Hallgasd csak: Officer Nice, Mentally Afflicted vagy az Oppressing the Masses kezdése – de az I Profit-ban is nagyot alakít.
Az is megfigyelhető, hogy a lemez borítóján megváltozott a csapat logója az Eternal Nightmare-hez képest. Erre Phil Demmel annak idején így reflektált:
„Ez aztán a Megaforce Records baromsága volt. Utáljuk az új logót. A második kiadásra már más lesz. Ki nem állhatjuk. Edward J. Repka kicsit újratervezte az Eternal Nightmare eredeti logóját. Úgy értem, krómozottra csinálta, vagy úgy nézett ki, mint egy villa, vagy ilyesmi. De alapvetően ilyenek a lemezkiadók. Ha valamit nem akarnak, akkor majd találnak valami módot, hogy finoman a sajátjuk szerint csinálják.”
Továbbá hozzátette:
„Nos, az első anyagnál Sean néhány számmal foglalkozott csak, és az Eternal Nightmare az én koncepcióm volt. Közvetlenül azután, hogy megjelent a Rémálom az Elm utcában. Nem Freddyről írtam; csak tetszett a koncepció, hogy van egy rémálom, amiből nem lehet elmenekülni, szóval valahogy azzal kezdett el foglalkozni. Mint a Phobophobia dolog; valami Jeopardy!-s dolgot vitt véghez. Tudod, mindenki fantasy-dolgokról ír, és mi csak annyit akarunk, hogy a gyerekek tanulhassanak valamit a dalszövegekből.”
Sean Killian az Oppressing the Masses címadó daláról:
„A Tienanmen téri események alatt/miatt írtam, de nem emeltem ki a Tienanmen teret, mert ha valamit datálsz, azzal lekorlátozod. Nem akartam datálni a dalt.”
Phil Demmel még hozzátette:
„Sean Killiannek a Vio-lence előtt semmiféle tapasztalata, múltja sem volt, sőt, énektanárhoz sem járt soha. Igen, Deen barátja volt, aki mindig eljött a próbáinkra a vodkájával és narancslével. Egyszer már megpróbálkoztunk vele, és tudod, teljesen nyilvánvaló volt, hogy még soha nem énekelt, de nagyon szükségünk volt egy énekesre. Az énekesünk, aki visszatért Minnesotából, úgy döntött, hogy vissza akar térni a zenekarba, ezért visszahívtuk (Jerry Birr-ről van szó – vele vették fel első demójukat 1986-ban – a szerk. megj.), mert már tudta az összes dalszöveget… Aztán újra elment (Enemy X – a szerk. megj.), és Sean ott volt, gyakorlatilag senki másunk nem volt. És nem arról volt szó, hogy annyira odavoltunk érte, hanem arról, hogy szükségünk volt egy énekesre. Szóval ő írta az összes giccses dalszövegemet, és az évek során kialakított egy stílust. Nagyon megváltozott; nagyon más, mint az előző albumon, az Eternal Nightmare-en volt.”
Ahogyan erre fentebb már kitértem. És ha jól belegondolunk, a Tömegek elnyomása (a továbbiakban még Subterfuge, Engulfed by Flames, Liquid Courage – az ebben szereplő hangminta az 1968-as Hang ’Em High című filmből származik, amely Clint Eastwood főszereplésével készült) méltó folytatása volt az Örök rémálom-nak, csak egy árnyalatnyival kidolgozottabb formában.
Mert ez is fogós szerzeményeket felvonultató, első osztályú – sőt, osztályon felüli – tömény thrash esszencia volt.
Viszont számomra érthetetlen okokból a „hőskorban” nem jutottak át – pl. a Defiance-szel egyetemben – Európába, hogy élőben is megmérettessék magukat, már csak azért sem, mert az 1990. október 28. – november 3. közé belőtt portyájukat törölték – ennek okára nem tudtam fényt deríteni –, holott odahaza, saját pályán kifejezetten hangulatos, barátságos matinékat adtak.
Erről Sean Killian így emlékezett meg:
„Azt mondanám, hogy mindig őrült közönségünk volt, a legtöbb koncertünk olyan, mint ez a videó (World in a World – a szerk. megj.). Azt a videót a Stone-ban forgattuk, és az volt a tipikus koncertünk. Az emberek repültek a színpadon, slam-táncoltak, és a circle pit folyamatosan ment! Van valami a zenénkben, ami egyszerűen az őrületbe kergeti az embereket! A legőrültebb koncert valószínűleg az volt, amikor 2019 áprilisában újjáalakuló koncertet adtunk. Aztán Hollywoodban játszottunk. Az a koncert őrült volt, olyan volt, mintha a zenekarok a színpadon lettek volna, és nekem be kellett kapcsolnom a perifériás látásomat, a pókérzékemet, teljesen ébernek kellett tartanom magam, mert az emberek ide-oda járkáltak, végül elütöttek volna, ha nem figyelek. Az a két koncert nagyon menő volt.”
Még egy fontos információ a lemezhez kapcsolódóan: az eredeti nyomás (20 000 példány) tartalmazta a Torture Tactics című dalt, de az összes példányt megsemmisítették, mivel az Atlantic Records kifogásolta a dalszöveg tartalmát. Ez a dal azonban megtalálható az album japán verzióján. Az újrakiadott verzió a Torture Tactics EP számait tartalmazza.
2023-tól ez az egyik azon Vio-lence stúdióalbumok közül (a Nothing to Gain mellett), amelyek soha nem voltak elérhetők digitális szolgáltatásokon világszerte. A dal promóciós kazettákon található meg, később egy azonos című EP-n is megjelent. Sőt, ennek a verziónak két változata/borítója is létezik, amelyeket a Parental Advisory matrica különböztet meg.
Bevallom férfiasan, további kiadványaikat nem ismerem, nem volt hozzájuk szerencsém. (Azért még hozzáteszem, hogy Phil Demmel és Dean Dell a ’90-es évek közepén a Torque-ban jöttek újra össze, a Machine Head pedig meghódította a világot, egy új trendet elindítva. Plusz ajánlom mindenki figyelmébe a holland Vic Records által 2023-ban piacra dobott csemegét, a Kill on Command – The Vio-lence Demos válogatást.)
Legutóbb három évvel ezelőtt egy EP-t (Let the World Burn) adtak ki, konkrét, komplett albumról viszont ezidáig még nem szól a fáma.
Ami számunkra fontos, lényeges: mind az Eternal Nightmare, mind az Oppressing the Masses megkerülhetetlen thrash-klasszikusok.
