A ’90-es évek közepéhez közeledve a black metal „szép lassan bekúszott az undergroundba, utat követelve önmagának”. Tudjuk jól, hogy a fekete fém mesterségének űzésében Norvégia járt az élen – különösen az idióta ideológiákban kulminálódott rémtetteknek köszönhetően –, ugyanakkor zeneileg is megadták a módját törekvéseiknek.
Ezzel párhuzamosan a világ több pontján is bontakoztak ki black metal színterek. E helyen Dél-Európára, azon belül is Görögországra fókuszálok, ahol a Rotting Christ – Varathron – Necromantia szentségtelen hármasának jóvoltából Hellénia is bekapcsolódott a black metal körforgásába. Mindhárom zenekar teljesen egyedi, speciális felfogással „állt a rajtkőhöz”.
(Itt jegyzem meg, hogy érdemes kiemelni a brazil Mystifiert, illetve hazánk büszkeségét, a Sear Blisst is, mint a műfajt megreformáló, egy szinttel feljebb, új kontextusba helyező, egyéni „foltot” kialakító formációkat a „piacon”.)
1989, Athén: megalakul a Necromantia (latin eredetű, görög származású szó, jelentése: a halottak jóslása), soraikban Γιώργος Ζαχαρόπουλος (George Zacharopoulos, azaz Morbid / Magus Wampyr Daoloth / The Magus) basszusgitáros-énekessel, Μάκης Κανακάρης / Makis Kanakaris „Baron Blood” (R.I.P. – 2019. november 20., szívroham következtében) nyolchúros basszusgitárossal, David P. gitárossal, illetve Panos „Slow Death” Karagiannis énekessel.
Tapasztalatban nem volt hiány: Magus korábban a Demented, a Mortify és a Necromancy soraiban is megfordult, Slow Death pedig a Vomit és a Homicidal Lust tagja volt.
Szorgalomban sem volt hiány:
– Promo Tape (1990)
– Vampiric Rituals demó
– The Black Arts / The Everlasting Sins (split EP a honfitárs Varathronnal) – mind 1992-ben
– Demo ’93
– Promo 1993 (itt, ezen a ponton „kapcsolódik be a játékba” Kostas „Inferno” Matsoukas billentyűs)
A francia Osmose Productions csapott le rájuk, és a kiadó égisze alatt jelent meg 1993-ban a bemutatkozó lemez, a Crossing the Fiery Path, amellyel gyakorlatilag megágyaztak népszerűségüknek, teljes mértékben felhívva magukra az underground figyelmét. Kortársaiktól eltérően, merőben más hangszerarzenállal tálalták mondanivalójukat, bőven merítve a görög mitológiából és az okkultizmusból, megfejelve azt egyfajta mediterrán hangulattal – minden szempontból reprezentálva az innovatív, avantgárd és progresszív felfogást.
Egy évvel később jött a From the Past We Summon Thee EP, majd a Dark Tranquillity / Necromantia / Enthroned / Diabolos Rising megosztott kiadvány (ez utóbbit Magus Mika Luttinennel – Impaled Nazarene – hívta életre). Így érkezünk el az idén jubiláló, második alkotásukhoz, a Scarlet Evil Witching Blackhez.
Elődjéhez képest csupán az összetétel változott meg: amíg a Crossing the Fiery Path-ot kvintettben, addig a Scarlet Evil Witching Black-et kvartettben követték el, ugyanis ekkorra Slow Death kikerült a képletből.
Amíg a debüt szimplán csak zseniális (útkereső) anyag volt, addig a folytatás egyszerűen pazar, lenyűgöző lett – köröket ver az első albumra. Itt már határozott koncepcióról beszélhetünk: senkihez sem voltak hasonlíthatók, teljesen egyedit képviseltek, és totálisan szembementek a norvég felfogással.
A lemez atipikusan indul a Devilskin-nel – elején egy roppant ismerős dallammal, amely az Istenért sem jutott eszembe –, majd az Obsessed by Cruelty-korszakos Sodom „hanyag eleganciájával” és vehemenciájával támad a hallgatóra.
Már a zeneszerzés iránt tanúsított koncepciójuk is „abnormális” volt, lévén Baron Blood hangszere a ritmusgitárt helyettesítette – márpedig a Necromantiához hasonló, vagy arra hajazó banda még nem bukkant fel a színtéren.
Ezt nevezhetjük black metalnak, de a folytatás korántsem egydimenziós fekete fém pusztítás, hanem a változatosság és meghökkentés zászlaja alatt íródott kompozíciók gyűjteménye. Olyan dalok ezek, amelyek hallatán a norvégoknak anno meglepetésükben tátva maradt a szájuk. Értelemszerűen a szélsőséges, szemellenzős, primitív északiak szemében ez „kurvára nem volt trve” – a Necromantia pedig „kurvára leszarta”.
Összehasonlításként nem írom le az Arcturus nevét, mert a nordikus formációhoz eleddig nem volt szerencsém, de el tudom képzelni, hogy kölcsönösen hatottak egymásra, hiszen közel egy időben alakultak. (Az Arcturus elődjének számító Mortemnek két év fórja volt – ők 1987-ben bontottak vitorlát.)
A váltásokkal, zongorával megtűzdelt Black Mirror egy az egyben a korai, epikus Manowart juttatta eszembe – ami nem meglepő, lévén Magusék egyik legnagyobb hatása volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Scarlet Evil Witching Black 2006-os újrakiadására a Demon’s Whip, míg az Ancient Pride EP-re az Each Dawn I Die feldolgozását tették fel.
Ehhez hasonlóan a The Arcane Light of Hecate is epikus, heroikus köntösbe csomagolt tétel (a szöveget egyébként Samoth felesége, Andrea Meyer Haugen írta – 2021. október 13-án hunyt el a kongsbergi támadásban). Andrea pogány íróként és társadalomkritikusként számos művet publikált, köztük A midgardi ősi tűz című könyvét a germán spiritualitásról és mitológiáról.
A muzsikát színesítve a Necromantia előszeretettel használt szaxofont és fuvolát (Giannis „Yiannis The Worshipper of Pan” Papagiannis), míg David P. nevéhez fűződnek a gyönyörű akusztikus és elektromos gitártémák.
A Pretender to the Throne (Opus II: Battle at the Netherworld) elején Wagner egy darabjának részlete hallható, a Spiritdance-ben pedig egy görög hangszer, véleményem szerint buzuki szól. A zongoráért és billentyűkért Inferno, a dobokért George Panou felelt.
Ahogy a zenébe, úgy a hangzásba sem lehet belekötni: telt, arányos a sound, zajnak, masszának, fülsértő zúgásnak nyoma sincs. A munkálatok (felvétel, keverés) a Sin Ena stúdióban zajlottak 1995 márciusa és júniusa között, a digitális maszterizálás pedig a Zircon Mastering House-ban készült (co-produced by Necromantia, executive producer Osmose Productions).
Az 1997-es Ancient Pride EP elődjeihez hasonlóan szintén zseniális lett, azonban a IV: Malice-tól kezdve valamelyest „süllyedni kezdett a színvonal”. Ekkor már Magus saját kiadójánál, a Black Lotus Recordsnál dolgoztak, és – ha mondhatom így – megbomlott a klasszikus Magus–Baron Blood–Inferno–David P. felállás. Tragédia ekkor még nem történt, csupán alulmaradtak korábbi kiadványaikhoz képest.
A valódi tragédia 2019. november 20-án következett be, amikor 48 éves korában Baron Blood szívrohamban elhunyt – olcsó szóviccel élve, ezzel megásva a Necromantia sírját.
Két évvel később, 2021 decemberében Magus stílszerűen bejelentette: „a zenekar most alászállt a Mélységbe.”
Mindent egybevetve: páratlan diszkográfia fűződik a görögök nevéhez – különösen korai (1990–1997) korszakukra tekintettel, élükön a Scarlet Evil Witching Blackkel, amely máig a görög black metal esszenciáját testesíti meg.
