Most, hogy utánanéztem a Rattle Inc. oldalon, meglepődtem, hogy bár kedvenc alkotásaim közé sorolom, soha nem írtam a The Cult Sonic Temple albumáról. Sebaj, majd valamikor a közeljövőben… Most azonban nem annak a kiadványnak, hanem a csapat napra pontosan 40 esztendős második nagylemezének, a Love-nak van aktualitása. Amely nálam az említett Sonic Temple-lel és a Ceremony-val együtt képezi a The Cult-szentháromságot.
A ’80-as évek, közepén, második felében járunk. Már ezerrel pezseg a nemzetközi metal színtér, ám még nem váltak el egymástól olyan élesen az irányzatok, mint manapság. Mi, fiatal rajongók minden olyan zenére nyitottak vagyunk, amelyben zúg a gitár, döng a basszus, pörög a dob, és úgy igazán kiereszti a hangját az énekes. Nem foglalkozunk azzal, hogy az, amit hallunk, még hard rock, vagy már heavy metal, a lényeg, hogy megmozdítson, magával ragadjon, hogy formatervezett léggitárunkon pengessük a riffeket, és együtt ordítsuk a refrént a frontemberrel.
Az angol The Cultról annak idején a Metal Hammer is pozitív dolgokat írt, jó fazonoknak tűntek, kíváncsi voltam a zenéjükre, ezért szereztem meg előbb a Sonic Temple-t, majd a Ceremony-t, utána pedig a banda összes korábbi albumát. Amit hallottam, számomra szimplán ROCKZENE volt, nem gót, nem hard, nem glam, nem post-punk – egyszerűen csak rock. Annak viszont első osztályú. Az 1984-es debüt Dreamtime-ra még nem írtak akkora slágereket, mint egy évvel később napvilágot látott „szerelemgyerekükre”, a Love-ra.
A The Cult kreatív magját az énekes Ian Astbury és a gitáros Billy Duffy alkotta/alkotja, de a ’80-as években az első négy nagylemezen pengető basszusgitáros, Jamie Stewart is alapembernek számított. Az ugyancsak kezdőcsapat-tag Nigel Prestonnal azonban már a Love felvételei idején is problémák adódtak: a dobost végül egyre kezelhetetlenebb drogproblémái miatt tették lapátra társai. A Love-on már csak három dalban halljuk a játékát, az ütőstémák nagy részét Mark Brzezicki játszotta fel. (Prestonnak a ’90-es évek legelején fegyveres rablásért börtönbe kellett vonulnia, ’92-ben pedig, mindössze 28 éves korában kábítószer-túladagolásban vesztette életét.)
Egyetértek azokkal, akik azt mondják, a csapat a Love-val, azon belül is a She Sells Sanctuary című nótával robbant be a köztudatba, érte el első komolyabb sikerét. És valóban, a zenekar második nagylemeze valóságos slágergyűjtemény, még ha egyik-másik dal a mai fül számára kissé lassúnak, retrónak is tűnik. Mégis, van valami varázslat, valami különleges ebben a muzsikában, amitől a The Cult zenéje teljesen egyedi. A legkarakteresebb nyilván Astbury jellegzetes, azonnal felismerhető orgánuma és énekstílusa, a zene kissé pszichedelikus jellege, valamint a helyenként hippis életérzést sugárzó szövegek. A frontemberre zeneileg a legnagyobb hatást a The Doors és annak énekese, Jim Morrison gyakorolta, de ugyanígy inspirálódott az észak-amerikai őslakos kultúra által is. (A mendemondákkal ellentétben Astbury-nek nem voltak indián felmenői. Angol-skót gyökerekkel rendelkezett; 11 éves volt, amikor a családjával Kanadába költözött. Ezzel együtt az énekes előszeretettel „bújt indiánbőrbe”: a csapat egyes dalai mellett a frontember hosszú, hollófekete haja, fejkendője, bölényszőr sapkája is ezt az imázst erősítette.)
Lendületes, húzós, lüktető rockzene hallható a Love-on, a gitár hangjai azonban sok helyen darkos ízt adnak a daloknak. Ez történik már a nyitó Nirvanában is, és a Rain is ebbe a vonalba illeszkedik. Nem sorolnék fel vagy emelnék ki kedvenceket, mert a lemez egészében tetszik, és egy kivételével valamennyi nótájára csillagos ötöst adnék. Amelyikre nem, az az utolsóként elhangzó Black Angel – egész egyszerűen azért, mert az általam eredetileg átvett dalcsokorban nem szerepelt. Sokáig nem ismertem, nem ivódott be olyan mélyen a sejtjeimbe, mint a többi szerzemény. Ráadásul előtte az a Judith szól, ami szintén nem tartozik az album legfényesebb pillanatai közé – de azt megelőzően, a Nirvanától a She Sells Sanctuary-ig tényleg hibátlan az anyag.
A ’85-ös, eredeti verzió megjelenését követően az album számos változatban látott napvilágot. Volt, hogy bónusznótákat csaptak hozzá (Little Face, Judith), máskor olyan alapdalokat hagytak le róla, mint a Big Neon Glitter és a Revolution, lerövidítettek egy számot (a Brother Wolf, Sister Moon gitárszólóinak egy részét és a dal második részét is lehagyták), vagy éppen névelőt biggyesztettek az első szavak elé: így lett a Big Neon Glitterből és Hollow Man-ből The Big Neon Glitter és The Hollow Man. (Az általam jelenleg hallgatott verzión a kissé Police-os Little Face is szerepel, ami némileg összezavar: mintha egy másik lemez nótája keveredett volna a ’80-as években bennem rögzült dalsorrend egymásutániságába…)
Biztos nektek is vannak olyan kedvenc lemezeitek, amelyeket – mert annyit hallgattátok – bármikor, hangról hangra fel tudtok idézni. Bennem is így szól ez a lemez, és bizony bajban lennék, ha rangsorolnom kellene, ám továbbra is azt gondolom, a The Cult életművéből a Sonic Temple gyakorolta rám a legnagyobb hatást, de a Love is szorosan ott liheg a nyomában.
Peace, Love, The Cult forever!
