Biohazard: Biohazard (1990)

Most pedig folytassuk azzal, mikor és hogyan alakultak meg. A zenekar 1987-ben, New Yorkban (Brooklynban) bontott vitorlát, soraikban Billy Graziadei gitáros/énekessel, Bobby Hambel gitárossal, Anthony Meo dobossal, illetve Evan Seinfeld basszusgitáros/énekessel. Környezetük, miliőjük már a kezdet kezdete óta meghatározta szövegeiket, felhívva a figyelmet arra, mennyire „ingergazdag” helyről érkeztek.

Első, 1988-ban megjelent demójuk (amúgy kettőt is rögzítettek) felháborodást keltett az újságírók körében, akik úgy érezték, hogy a zenekar egyes dalszövegei fasiszta, illetve fehér felsőbbrendűséget hirdető nézeteket tükröznek – figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy mind Seinfeld, mind Danny Schuler (aki Meót váltotta az első demó után) zsidó származásúak voltak. A zenekar trükkös módon tagadta a rasszizmus vádjait, későbbi interjúikban azonban Seinfeld és Graziadei elmagyarázták, hogy mindez csupán reklámfogás volt, amellyel a Carnivore zenekar és rajongóik tetszését akarták elnyerni.

Seinfeld ezenkívül megvédte az olyan dalok szövegét, mint a Master Race és az America, mondván: ezek metaforák, amelyek a hallgatók figyelmének felkeltésére szolgáltak, és a zenekar soha nem volt rasszista.

Bár a Biohazard nem hardcore zenekarként jellemezte önmagát, olyan New York-i hardcore bandákkal léptek fel együtt, mint a Cro-Mags és az Agnostic Front, továbbá a New Jersey-i Mucky Pup zenekarral is osztoztak a színpadon, amivel barátság szövődött a két csapat között.

Bemutatkozásuk, egyszerűen önmagukról elnevezett lemezük 1990 nyarán (júniusban) került a boltok polcaira. A felvételek a Broccoli Rabe stúdióban (Fairfield, New Jersey) zajlottak, a producer John Burns volt, a kiadvány pedig a Magnetic Air égisze alatt jelent meg.
Fogalmazzunk úgy: ez még javában útkeresés volt, ugyanakkor már körülhatárolható koncepciót képviselt, hiszen a hip-hop elemek már ekkor hangsúlyos szerepet kaptak. A fiúk tudták, mit akarnak játszani és képviselni.

Ráadásul New York akkoriban az a közeg volt, ahol a metalosok és a HC/punkok nem feltétlenül csípték egymást: vagy metalos, vagy hardcore/punk voltál, a kettő ritkán fért meg egymás mellett. 1985-ben azonban az S.O.D. – Speak English or Die, majd egy évvel később az Agnostic Front – Cause for Alarm kezdte lebontani a falakat, összehozva a két tábort.

A Biohazard első albuma tehát megjelent, és bár még nem mutatták meg teljes oroszlánkörmeiket, már jelezték: nagy potenciál van bennük. Valószínűleg ők sem számítottak rá, hogy ’94-re „a csapból is ők folynak majd”.

A lemezen olyan dalok hallhatók, mint a Victory, a Blue Blood, a Howard Beach, vagy a lírai kezdéssel, akusztikus gitárral induló Justified Violence. A Skinny Song mellett a Scarred for Life zongorát is felvonultat – vagyis már ekkor elültették későbbi irányvonaluk magvait, miközben a változatosságra is törekedtek.

A nyitó Retribution intróját például A Keresztapa II.-ből emelték át, míg a Wrong Side of the Track és a Hold My Own később a második lemezüket is gazdagította.

Természetesen a hangzás hagy némi kívánnivalót maga után, ám az összkép és a dalok komoly reményekkel kecsegtettek. Talán nem is ördögtől való a Sick Of It All-hoz hasonlítani őket – a két zenekar csupán egy év eltéréssel alakult –, a különbség annyi, hogy Lou Kollerék old schoolabbak voltak, rövidebb dalokkal, de a groove mindkét csapat zenéjében egyértelműen jelen volt.

Ha már hip-hop, változatosság és metalos hozzáállás, íme Bobby Hambel gondolatai a Shock magazinnak adott interjúból:

„A Biohazardot az elejétől kezdve végigkísérte ez az egész. Utcakölyökként minden nap hallgattunk hip-hopot, heavy metalt, hardcore-t, tényleg mindent, és ezek mind-mind hallatszottak a zenénkben, a szövegeinkben, a hangzásunkban, látszottak a színpadi mozgásunkon… Hardcore-nak túl metál voltunk, metálnak túl hardcore. És közben sem a hardcore-osok, sem a metálosok nem értették, miért tükröz a zenénk hip-hopos hatásokat!”

„A hardcore jelentette talán a legfőbb inspirációt, a hardcore-mozgalom hírét és üzenetét közvetítettük, de a zenénk súlya a metálból jött, a groove-ossága a hip-hopból. Nem igazán tudtuk, hová passzolunk, viszont mindenkivel szívesen játszottunk együtt. Rengeteg bunyó robbant ki odalent, sokszor kellett leállítanunk a koncertet, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.”

„Szerintem nagyszerű különböző rajongói rétegeket összehozni. A zene az zene… Játszanék akár countrybandákkal is. Miért is ne? Hát mekkora lenne már látni, ahogy egy csóka cowboykalapban zúz a Punishment-re, nem igaz?”

Ami fontos: új lemezük gyilkos, simán odahelyezhető az Urban Discipline és a State of the World Address mellé – vagyis újabb klasszikust alkottak. Tényleg leszakítja az arcunkat.