Miután az „új” Cathedral EP-ről írott cikkemben (itt) már kitértem a zenekar megalakulására, ezt most nem ismétlem meg, hanem ott veszem fel a fonalat, hogy bemutatkozó demójuk, az In Memorium – mondhatom ekképpen – új fejezetet nyitott anno az underground világában. Nevezetesen: elősegítette a doom metal népszerűsítését.
Érdekes azonban, hogy a felállás extrém metal háttérrel rendelkező zenészekből verbuválódott össze – legalábbis Lee Dorrian énekes, illetve Gary „Gaz” Jennings és Adam Lehan gitárosok esetében (utóbbi pont Gazt váltotta, amikor belépett az Acid Reignbe, előtte pedig a Lord Crucifierben játszott). Mark Griffiths basszusgitáros – aki ekkoriban az Under the Oak (értelemszerűen a klasszikus Candlemass-nóta után elnevezett) fanzine-t szerkesztette és publikálta – Lehan érkezését követően váltott bőgőre. Az alapítótag Andy Baker dobost (korábban Warwound, Sacrilege, Arbitrater, Cerebral Fix) Ben Mochrie váltotta, aki gyakorlatilag zöldfülűnek számított a színtéren, akárcsak Griffiths.
Adam így emlékezett vissza arra, hogyan került a zenekarba:
„Nem vagyok benne biztos, hogy meghallgattak-e mást is. Én Gaz ismeretségén keresztül jutottam el idáig.”
Majd hozzátette:
„Gaz vitt be a Cathedralba, miután írtam neki a Morbid Doomról.”
Azt is megjegyezte, hogy természetesen tudott a Napalm Death-ről és a Carcassról, de különösen nehéz volt tudatlannak lenni a Napalmról, mert akkoriban mindenhol szerepeltek a médiában – még gyerekműsorokban is. Az Under the Oak fanzine-t viszont csak akkor látta először, amikor csatlakozott a Cathedralhoz.
A Rhythm stúdióba 1990. október 6–8. között vonultak be, hogy rögzítsék az anyagot – vagyis nem sok időt töltöttek magával a munkafolyamattal.
A doom metal akkori helyzetéről: ismert volt a St. Vitus, a Pentagram, a Trouble, a The Obsessed, a Candlemass (illetve elődje, a Nemesis), bontogatta szárnyait a Solitude Aeturnus és a Count Raven. A Witchfinder General már rég feloszlott. (Megjegyzem azonban: ez a kijelentés nem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen a Crowbar, az Eyehategod, a Sleep, az Unholy, a Solstice, a Sorcerer, a Thergothon, a Penance – utóbbi elődje a Dream Death volt –, a Disembowelment, a Confessor, a Winter vagy a Sorrow is ekkoriban kezdett mozgolódni. Ahogy az Asphyx, illetve az Anathema–My Dying Bride–Paradise Lost triumvirátus is.)
Az undergroundban ekkorra a nagy death metal/grindcore-robbanás zajlott. Amit a Cathedral képviselt, az gyakorlatilag az aktuális trenddel való szembemenést jelentette – minden létező értelemben. Aláírom azt is, hogy úttörő szerepet játszottak a gothic, a funeral és a death/doom metal kialakulásában, egyszemélyben felelősek voltak azok megszületéséért.
Sőt, ha valaki például a Hopkins (The Witchfinder General) dallal ismerte meg a zenekart, és csak ezután hallgatta meg az In Memorium-ot, szerintem kikerekedett szemmel nézett: „Mi a f@sz ez?” Ilyen sötét, súlyos, depressziós zenét akkoriban még nem igazán hallhattunk – legalábbis én nem tudok róla. Az életről való lemondást, a gyászt, a fájdalmat, az apátiát és a melankóliát „megzenésítő” szerzemények szó szerint agyonnyomták, kivégezték a gyanútlan hallgatót – akár az őrület, akár az öngyilkosság határára sodorva őket.
Adam Lehan így emlékezett:
„Közvetlenül a demó felvétele előtt csatlakoztam, szóval nem vagyok biztos benne, hogy készítettek-e feldolgozásokat. Az Ebony Tears és a Mourning már megvolt, amikor csatlakoztam, én csak a dallamokat dolgoztam ki hozzájuk. Ott voltam, amikor a March-ot elkezdték – jó móka volt.”
Azt is hozzátette:
„Szimfonikus hangszerek szóba sem kerültek. Nem volt sok pénzünk, sőt, azt hiszem, Ben apjától kellett kölcsönkérnünk.”
A demóról:
A Mourning of a New Day lényegében egy az egyben reprezentálja a zenekar stílusát: St. Vitus- és Trouble-hatásokat hordoz, a Pentagram-feldolgozást (All Your Sins) pedig szerintem még az eredetinél is tovább lassították. Az Ebony Tears Forest of Equilibrium-ra felkerült verziója konkrétan 34 másodperccel rövidebb lett, míg a March egy 7:02-es instrumentális szerzemény. Nem kevés sludge-hatás is érzékelhető a felvételen, különösen a mocskosan szóló basszusgitárnak köszönhetően.
Nemcsak új zenekart, hanem új kiadót is alapított ebben az időszakban Lee Dorrian – ezzel a tradicionális doom metal egyik fellegvárát teremtette meg (még ha a német Hellhound Records akkoriban már létezett is). Adam így emlékezett erre:
„Csak Lee tudja megválaszolni, de emlékeim szerint eleinte a zenekar kreatív oldalára akart koncentrálni anélkül, hogy a többi teendővel foglalkoznia kellett volna. Jól beindította a kiadót, mielőtt megismertem.”
A demó fogadtatásáról:
Amikor anno feltettem Adamnek a kérdést, hogy világszerte felkeltette-e az underground rajongók érdeklődését, így válaszolt:
„Igen, és ez nagy meglepetés volt! Senki sem számított rá. A demó felvétele előtti próba nem ment túl jól, azt hittük, el fogjuk rontani. Aztán az Earache és a Roadrunner elkezdett üldözni minket.”
Még csak egy demó volt a hátuk mögött, de már turnéztak is – a Morbid Angellel és a St. Vitus-szal. Adam:
„A Morbid Angel-turné jobb volt nézőszámok tekintetében, de kicsit kínosan éreztem magam velük. Amúgy is csendes voltam, főleg az énekes – ha jól emlékszem –, aki angolul szólva elég nagyképű volt. A Vitus-turné sokkal szórakoztatóbb volt, de frusztráló volt kis, nem mindig értékelő közönség előtt játszani. Ez jóval azelőtt volt, hogy olyanok lettek volna, mint ma. Azt hiszem, mind Bennél aludtak.”
Ben távozása és Mike Smail érkezése kapcsán Adam így fogalmazott:
„Nagy rajongói voltunk a Dream Deathnek és a Penance-nek, szóval ő volt a kézenfekvő választás. Csak átmeneti volt, nem emlékszem, hogy felkértük volna teljes jogú tagnak.”
Az Earache-szerződés előtt rögzítették, de a mesterszalagok egy dobozban maradtak Lee Dorrian ágya alatt – teljesen megfeledkezett róluk. A későbbi demók viszont már eljutottak a kiadókhoz, ami végül az Earache-kontrakthoz vezetett.
A ’90-es felvétel élő részét 1999 nyaráig fel sem fedezték. Ekkor Gary nagytakarítást tartott otthon, és rátaláltak. A demót először 1994. április 1-jén adták ki újra, majd 1999-ben immár In Memoriam címmel, kiegészítve a 1991-es hollandiai élő dalokkal.
Bármilyen nézőpontból is közelítjük, ez a demó örök doom metal klasszikus – valóban ez indította el a ’90-es évek eleji doom metal-mozgalmat, amiért úgy a Cathedral, mint Lee Dorrian maga…
