Az 1349 három évtizeden át testesíti meg a black metal eredeti szellemiségét. Amióta a 90-es évek végén az oslói undergroundból kiléptek, a hideg és pokoli norvégok olyan nagy európai fesztiválokon léptek fel, mint a Wacken Open Air és a Hellfest, és komoly nemzetközi turnékon vettek részt, pl. a Cannibal Corpse-szal és a Carcass-szal. Most, nyolcadik albumuk hamvaiból frissen (feltámadva), a zenekar egy új élő albumot adott ki. Bár a felvétel a járvány miatti korlátozások feloldása után röviddel készült, a Winter Mass az 1349 hangos pokoltüzével robban ki a kapukon. A Parkteatretben (Oslo) adott több mint egyórás hazai közönség előtti fellépésük során a zenekar karrierjüket átfogó apokaliptikus varázslatokat idéz meg hatalmas káoszüstjükből. A korai klasszikusok, mint például az I Am Abomination, vicsorogva és csapkodva ragadják magukkal a lánctalan őrületet. A villámgyors tempóban előadott, nemrégiben nagy közönség kedvenccé lett Striding the Chasm (csak) azt bizonyítja, hogy ha a norvég black metal fáklyájának hordozásáról van szó, senki sem veheti fel a versenyt az 1349-cel. Éld át a fülbemászó pokol tüzét élőben, ott, ahol minden a Téli Misével kezdődött. Természetesen ezen sorok, a kiadó reklámfogása, kampánya.
Úgy gondolom, hogy a 2004-es Beyond the Apocalypse idején, relatíve népszerűek voltak, előszeretettel foglalkoztak velük az akkoriban működő fanzine-ek, magazinok, sőt, a Hellfire is nagyon jó lett, aztán a Revelations of the Black Flame-től enyhe lejtmenetbe „váltottak”, majd a Massive Cauldron of Chaostól újra a helyes vágányra helyezték szerelvényüket, (mégpedig) olyannyira, hogy tavalyi The Wolf & the King korongjuk (újfent) nagyon jó lett. Underground szinten nagyon ritka jelenség, ha egy banda felállása stabil és megingathatatlan, márpedig az 1349-nél ez a helyzet – 2001 óta tagcsere nélkül dolgoznak – és szerintem ez a magyarázat lemezeik kiváló minőségére, egységességére. Ez a koncertanyag szimplán elsöprő, lehengerlő, nagyon vastagon, brutálisan szólal meg, kiemelve a zenekar letaglózó élő erejét. Az Enter Inferno intróját követően a Sculptor of Flesh-sel csapnak a húrok közé és tartanak egy 65 perces fekete, infernális szeánszot. Értelemszerűen felkonfok, „sztorizgatások”, thank you-k nincsenek, egymás után sorjáznak a tételek. Újfent megállapítottam, hogy Hellhammer mellett egyértelműen Kjetil-Vidar „Frost” Haraldstad a black metal (és úgy en bloc az extrém metal) színtér egyik legjobb dobosa, amit ezen az anyagon is produkál, az az emberfeletti jelzőt meríti ki. (Annyit kell még róla tudni, hogy nem szentlélekű/életű, lévén Frost büntetett előéletű Norvégiában, és emiatt korábban megtagadták tőle a belépést az Egyesült Államokba. 2004-ben, amikor a Satyricon turnézott az Egyesült Államokban, Trym Torson, a következő portyán Joey Jordison helyettesítette, amikor pedig az 1349 játszott a New York-i Death In The Forest fesztiválon, Tony Laureano „pótolta”. Emellett performansz művész (tűzokádó), és mint ilyen szerepel(t) az Until the Light Takes Us című dokumentumfilmben. Nem mellékesen, vegán. Ha pedig már Hellhammert szóba hoztam, Frost egykor(on) egy 1982-es Pearl Super Pro GLX dobfelszerelést birtokolt, amit Hellhammertől vásárolt. Ez a dobfelszerelés legendás státusszal bír, mivel a Burzum és az Enslaved is használta, valamint az Emperor In the Nightside Eclipse és a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas lemezeinek felvételeihez. Azóta „visszavonultatták”, és a norvégiai Trondheimben található Rockheim Nemzeti Zenei Múzeumnak adományozták kiállításra). Amúgy a bulit gerincét a The Infernal Pathway és a Massive Cauldron of Chaos nótái tették ki, viszont számomra érthetetlen módon a Beyond the Apocalypse-ről csak egy dalt tűztek műsorra, míg a Liberationt, a Revelations of the Black Flame-t, illetve a Demonoirt teljesen hanyagolták. Sculptor of Flesh, Through Eyes of Stone, Chasing Dragons, Dodskamp -a teljesség igénye nélkül.
Remek live album, egy remek zenekartól, a banda fanatikusainak értelemszerűen kötelező!
