Na, az isten se mossa le rólam, hogy kifejezetten a görög csapatokra utazom, pedig nem így van: csupán tegnap (jó néhány meghallgatást követően), amikor nekiálltam a szükséges háttérinformációk összegyűjtésének, szembesültem azzal, hogy egy Thesszalonikiből származó brigádról fogok írni. Akik a fellelhető adatok tanúsága szerint már a ’90-es évek első felében is munkálkodtak, majd hosszabb időre jegelték tevékenységüket, és csupán 2018 óta aktívak ismét. Hangzóanyagokat kizárólag az elmúlt öt évben rögzítettek: két demót és egy EP-t követően végül idén augusztusra sikerült összehozniuk bemutatkozó nagylemezüket, amivel nem okoznak csalódást.
A hellén kvintett klasszikus heavy metalt játszik, amely muzsika helyenként a poweres súlyosságot sem nélkülözi. Zenéjük kapcsán, legfontosabb előképekként a Manilla Road és Warlord munkásságát tudnám említeni, emellett Andreas Oikonomidis falzettes énekhangjában egy elég erős David Byron (Uriah Heep) hatást is érzek, hozzátéve, hogy a görög frontember soha nem emelkedik a fülsértően magas regiszterekbe. A gitároknak elég jellegzetes, retrós hangzásuk van; a leghatásosabban (és talán egy kissé túlvezérelten is) a Mountain című nótában dübörög az alapriff. Az együttes méltatói a stílus kapcsán a Brit Heavy Metal Új Hullámát sem átallják felemlegetni, én azonban inkább a fentebb említett bandákkal érzek erősebb párhuzamot.
Ami még a Blizzard zenéjének jellegzetessége, az Giorgos Arvanitidis előtérbe tolt basszusgitárja: már a nyitó Wind from the North végén is kellemesen kattognak a vastag húrok, a Hunters in the Darkban és a rá következő Sum of Your Fears-ben gyakorlatilag szólószerephez jut a dörmögő ritmushangszer, azon pedig már meg sem lepődöm, hogy a Moonlight is basszusfutamokkal indul…
A zenészek jól láthatóan és hallhatóan nem ifjú titánok, talán ezért is sikerült egy érett, fogós szerzeményeket felvonultató anyagot összerakniuk. Nyolc dal 40 percben – ebből a szempontból is teljesen old school az anyag. A világot nem fogják megváltani, sem a műfajt megújítani vele, ezzel együtt a Forgotten Gods kellemes hallgatnivaló, amely tovább öregbíti a nívós görög fémzene hírnevét.
Ui.: Azért az elmúlt hat-hét évben lőhettek volna legalább egy hivatalos csoportképet… 🙂
