Arjen Lucassen első számú zenekara, projektje az Ayreon, amelynek változó összetételű gárdájával nagyszabású metal operákat készít. A sokoldalú, fáradhatatlan holland egyéb formációival más irányú elképzeléseit valósítja meg: a Star One-nal sci-fi témájú progresszív rockot, az Ambeonnal melankolikus ambient muzsikát játszik/játszott, a Guilt Machine-nel személyesebb témájú dalokat alkotott, az Arjen Lucassen’s Supersonic Revolution-nel a múltba révedt, és mindezek mellett arra is volt ideje, hogy Anneke van Giersbergennel (The Gentle Storm), illetve az epicás Simone Simons-szal készítsen közös anyagot. Ja, és persze arról se feledkezzünk meg, hogy időről időre a saját neve alatt is kihoz egy-egy albumot: ezeken egyértelműen Lucassen a főszereplő, jórészt ő énekel, a dobok kivételével minden alaphangszert ő játszik fel.
„Természetesen” ezeken a lemezeken is szerepelnek vendégművészek: az idei Songs No One Will Hear-en a legnagyobb nevek a Nightwish-torok Floor Jansen, a mexikói szoprán Marcela Bovio, illetve a metal színtér első számú tekerőlantosa, a német Patty Gurdy. De az ausztrál Michael Mills, az angol Peter Daltrey, vagy a holland Robert Soeterboek, Jeroen Goossens és Joost van den Broek is ismerős lehet számunkra, hiszen több Ayreon-albumon is hallhattuk őket. Akárcsak Floor húgát, Irene Jansent, aki ha szórványosabban is, de több mint két évtizede tűnik fel a Mester produkcióiban.
Mennyire más ez az anyag, mint az Ayreon albumok? A hangzás és a hangulat nagyon hasonló, azonban a Songs No One Will Hear nem metal opera, nincsenek visszatérő karakterek, amelyeket ugyanaz az énekes személyesít meg, a produkció kevésbé nagyszabású és kevésbé nemzetközi. Ugyanakkor az idei alkotás is konceptlemez: azt a kérdést feszegeti, mit tennének az emberek, ha csupán öt hónap maradna az életükből, mert egy aszteroida becsapódása fenyeget a Föld pusztulásával.
Míg a nyitó The Clock Ticks Down egy meditatívabb, líraibb darab, a Goddamn Conspiracy már egy lendületes, változatos tétel, fogós refrénnel, Hammond orgonaszólóval, hegedűvel. A dalokban hallható melódiák, megoldások gyakran idézik az Ayreon lemezek egyes részeit. A hölgyek közül alapvetően Irene Jansen énekel duetteket Arjennel: tetszik a hangja, ami éteribb, simogatóbb, mint a nővéréé, aki az ötödikként felcsendülő We’ll Never Know-ban tűnik fel.
A Shaggathon és a Dr. Slumber’s Blue Bus is olyan könnyed, nem metalos, a ’60-as, ’70-es évekből, a Beatles életművének vidámabb pillanataiból építkező, „tinglitangli” nóta, amelynek nem nagyon lenne helye az Ayreon repertoárjában (a The Human Equation-ön volt hasonló a Hope című tétel, mint a boldog-szomorú Dr. Slumber…), szólólemezein viszont Arjen ilyen pillanatokat is megengedhet magának. A Saigon Kick tett ilyen dalokat a korai albumaira kvázi bónuszként. Némileg a Just Not Today is ezt a vonalat követi: félakusztikus darab, torzítatlan gitárral, csellóval, hegedűvel, fuvolával.
Az anyag úgy bő háromnegyed órás, hogy abból egyedül az utolsó szám (Our Final Song) csaknem 15 percet tesz ki. Az epikus záró tételben nem kevés Pink Floyd-os témát, fuvolafutamokat hallunk, a vége pedig egy kisebb hangjátékba fullad: az emberiség utolsó pillanatai ezek – vagy mégsem? 😉
Dalok, amelyeket senki nem fog hallani – Lucassen a cím kapcsán valószínűleg a sztorira gondolt, arra, hogy a szereplők gondolatai a becsapódást követően már senkihez nem fognak eljutni. A lemez nyilván megkapja majd a maga publicitását, és az Ayreon rajongóinál is a megfelelő polcra kerül, a projekt legjobb anyagaival egy sorba. Én rég nem fogyasztottam ilyen jóízűen a Lucassen által tálalt zenei ínyencfalatokat.
