Eme cikkben szereplő kiadványok közös jellemzője, hogy a maguk műfajában – szerintem – mindkét anyag a kellemes hallgatnivaló kategóriába tartozik.
Az Empire Drowns egy 2011-ben alakult dán formáció, akik két EP és egy LP után idén, október 31-én dobták piacra második albumukat. Az ő esetükben némileg ismeretlen terepre tévedtem a zene műfaját illetően, ugyanis e csapat a doom/gothic metal kategóriában utazik – ami nem igazán tartozik az érdeklődési körömhöz.
Elsősorban a – szerintem eléggé impozáns – lemezborítónak köszönhető, hogy meghallgattam az anyagot, ami viszont már elsőre megfogott szomorkás, bánatos hangulatával és néhol kifejezetten fogós, szép részeivel. Ebből következően, ha nagyon pontosak akarunk lenni, a dallamos és az atmoszférikus jelzők is simán ráillenek e zenére.
Mivel, mint már említettem, az ilyen lassú metal zenét játszó bandákat nem sokat hallgatok, így csak a Paradise Lost és a magyar Nevergreen munkásságát tudnám leginkább párhuzamba állítani ezzel az anyaggal – miheztartás végett. Esetleg még a Rotting Christ atmoszférikussága is valami hasonló, csak itt más a műfaj.
A hörgős ének miatt akár a doom-death metal skatulyát is rá lehetne húzni, de ezt sok esetben ellensúlyozza egy-egy jól kitalált, dallamos, tisztább ének, illetve zeneileg a szép billentyűs aláfestések.
A doom metállal nekem főleg a monoton, sokszor unalomig ismételt sablonriffekkel és a cammogós ütemekkel van bajom. Ez a probléma némileg itt is felüti a fejét az album néhány számában (Endless Nights, Silence). De ha a lemez nagy részében megvan az egységes feeling és karakter, akkor vevő vagyok rá!
Aki ebben a halottak napi időszakban egy kis szépséggel átitatott szomorkás melankóliára vágyik, annak ez az anyag kellemes aláfestő zenét biztosít hozzá – ezt garantálom!
UFF!
U.D.O. and the Old Gang: Babylon (2025)
Csak ismételni tudom, amit a RattleAD szerkesztőségi csoportban írtam nemrég a kollégáknak: „Ez a csapat nálam leszállította az év legkellemesebb heavy metal albumát!”
Ex-U.D.O. és ex-Accept zenészek, kiegészülve a zseniálisan jó hangú, de eddig ismeretlen Manuela Bibert énekesnővel, nyomnak egy kis örömzenét. Ezen az albumon minden hallható, ami anno a ’80-as évek egyik vezető német heavy metal bandájává tette az Acceptet.
Klasszikus riffek, jellegzetes Udo-ének, „ragadós” vokálok, és újdonságnak ott van az a néhány dal, amit Manuela – kilépve a háttérvokalista szerepből – szóló énekesként ad elő. Zseniális!
Hölgyeim és uraim, az olvasóink nevében is: köszönjük e zenét!
UFF!