Idén igazán jó dolga van a thrashereknek, hiszen sorra érkeznek a jobbnál jobb anyagok. A teljesség igénye nélkül elég csak a Testament, a Coroner vagy a Violator albumaira gondolni. Ráadásul nemcsak a „nagyöregek” hozakodtak elő remek thrash-támadásokkal, hanem az „új hullám” (ami igazság szerint már nem is annyira új) csapatai is bizonyítani akarják, hogy van létjogosultságuk a színtéren.
Az ohio-i Vindicator már 2005 óta próbálja a headbangerek koponyáit berepeszteni, nyakcsigolyáit megropogtatni. Két EP és négy album után augusztus végén megérkezett az ötödik nagylemez, a Whispers of Death. Nos, ha az amcsi kollégáknál a suttogás ilyen hangerejű, mint amennyire intenzív ez a lemez, akkor itt bizony dobhártyaszaggatással kell számolni!
A nyitó „Whispers of Death… Anxiety’s Grip” öt és fél perces thrash-támadása lefekteti, mire kell számítani ettől a korongtól: a legjobb Testament- és Exodus-hagyományokból építkező, agresszív, de cseppet sem egysíkú rifforkánra, helyenként akár death metalba hajló vokálokkal.
Ha már szóba hoztam az énektémákat: a banda régi frontembere tavaly visszatért – aki 2012-ben intett búcsút a Vindicator csapatának –, név szerint Marshall Law (de nem a Tekken videojátékokból). Hangjából süt az agresszivitás, de nem idegenkedik a változatosabb acsargástól sem, folyamatosan fenntartva a hallgatóság figyelmét. Szerencsére fogós csordavokálok is színesítik a dalokat, elég csak a koncertkedvencnek ígérkező „Thirst for Violence” refrénjére gondolni. Ez volt az első albumbeharangozó tétel – nem véletlenül esett erre a banda választása.
De nemcsak Marshall érdemeit szeretném hangoztatni: nagy örömömre a basszusgitár hangja sem vész el a thrash-viharban. Kár lett volna, mert Ed Stephens mennydörgő témái igazi vastagságot adnak a daloknak. Éppen azon gondolkodtam, hogy ha már méltatom a zenészek teljesítményét, miként kéne jellemeznem Vic Stown és Billy Zahn gitárduójának játékát, amikor megdörrent a „Your World Dies in Flame” vészjósló nyitóriffje, amire eszeveszett szóló kontrázott rá, majd Marshall méregtől fröcsögő vokálja… Itt azonnal megcsapta az orromat a patakban folyó csapoltsör és a tesztoszteron összetéveszthetetlen, brutális elegye.
De eltértem a tárgytól, haha.
Kegyelmet ne kérjen a hallgató, mert az „Exhaustion” punkos nyersességű dühkitörése nem azt sugallja, hogy itt balladák fognak következni. Glen Monturi ipari szegbelövő-intenzitással hozza a tempót. Talán a „Novocain” másfél perces instrumentális átkötése hoz némi lélegzetvételnyi pihenőt – már ha egy középtempós metal tételt lehet pihenőnek tekinteni.
Mindenképpen szeretném még kiemelni a „Merry Evenings Make Sad Mournings” című dalt, amely heavy metalos felvezetővel indul, majd Tankard-féle sörgőzös, italozós bulihangulatot áraszt. Akár a ’80-as években is írhatta volna a teuton thrash alapbanda! Ha már szóba hoztam germán metal-mérföldköveket: a „Ripper Attack” refrénje olyan érzést keltett bennem, mintha az Accept gárdája arra adta volna a fejét, hogy megmutassa, milyen lenne az ő tolmácsolásukban egy vérbeli, ökölrázós thrasher. A gitártémák ebben a szerzeményben külön figyelmet érdemelnek.
Az albumot záró „Obsoletion Complete” egyperces levezetése után pedig annyit tudok mondani, hogy a Whispers of Death olyan thrasht tartalmaz, amilyet igazán szeretek: agresszív, kíméletlen, de kellően változatos.
Kár lenne, ha ez a korong elveszne az idei thrash-felhozatalban, ami – mint tudjuk – méregerős (és még két hónap hátra van az évből). Egy ilyen mezőnyben bizony fényesen csillog az ezüst- vagy akár a bronzérem is.
Thrasherek! Szisszentsétek meg söreiteket, és dübörögjön a hangfalaitokból a Whispers of Death! Nem fogjátok megbánni. 🤘
