Már két évvel ezelőtt is szerettem volna ott lenni az Aephanemer budapesti koncertjén, ám akkor egy külföldi utazás gátolt meg ebben. Most végre összejött a találka, amelynek az adott különleges aktualitást, hogy a buli előtt szűk két héttel, október 31-én látott napvilágot a francia szimfonikus melo-death metal csapat negyedik nagylemeze, az Utopie.
Egyesek számára talán szűklátókörűségnek, valamint pazarlásnak tűnhet (és időnként, utólag hibának is bizonyul), de a legtöbbször úgy vagyok vele, hogy a headliner mellett nem igazán vagyok kíváncsi a buli általam nem ismert előzenekaraira. Nem szeretnék elfáradni, telítődni az utóbbiak zenéjével, friss füllel állok a főműsorszám idejére a színpad elé. Most is kizárólag az Aephanemer produkciója érdekelt, így az esti 7 órás kapunyitás helyett csupán 9 körül érkeztem a helyszínre, lemaradva a portugál DARK OATH előadásáról, ám még volt alkalmam belehallgatni a másodikként fellépő VALHALORE programjába. Az ausztrál banda jófajta folk metalt játszik; a hattagú formációban mindenekelőtt a fuvolás-furulyás amazon, Sophie Christensen képviseli a népzenei vonalat, de az énekes Lachlan Neate sem átall időnként mandolint, csellót ragadni.
Kellemes meglepetésben volt részem, a déli földrész diszkréten pingált arcú képviselői ugyanis kifejezetten fogós, fülbemászó muzsikát adtak elő – úgy, hogy azt nem éreztem tinglitangli, lakodalmas metalnak. A közönséget is magukkal ragadták, dalaik alatt sokan táncra perdültek, ugráltak, a számokat hangos ováció kísérte. Olyannyira jó benyomást tettek rám, hogy napokon belül meghallgatom idei, sorrendben második nagylemezüket, a Beyond the Starst.
Az AEPHANEMER idei alkotása, a már említett Utopie eddig nem ejtett olyan mértékben rabul, mint a 2021-es A Dream of Wilderness vagy az azt megelőző, 2019-es Prokopton album, amelyek a banda rajongójává tettek. Bár az egyhangú, hörgő ének nem a szívem csücske, nagyon bejön a csapat muzsikája, ami mindenekelőtt Martin Hamiche dallamos gitártémáinak és az ízlésesen adagolt, hangulatfokozó szimfonikus betéteknek tudható be. Eddig csak a zenéje tette számomra szimpatikussá az együttest, most viszont mindez hatványozódott, ugyanis egy rendkívül szimpatikus, szerethető társaságot ismertem meg bennük. Már a koncertet megelőzően is beszédbe elegyedtek a rajongókkal; mintha régi ismerősöket üdvözöltek volna a közönség soraiban. A dalok között hangos üdvrivalgás, „Aephanemer! Aephanemer!” kórus fojtotta bele a szót Marion Bascoulba; az énekes-gitáros láthatólag elérzékenyült e nagyfokú szeretetáradat epicentrumában. A lájtos death metal gall képviselői láthatóan jól érezték magukat a deszkákon: szinte végig mosolyogva játszották dalaikat, s a frontember már onnan, a színpadról jelezte, a bulit követően a merchpultnál bárki összefuthat velük egy közös fotóra, dedikációra, kézfogásra, sőt, ölelésre, Marion ugyanis láthatóan élvezettel fejezte ki ily módon a rajongók felé megnyilvánuló szeretetét.
Jól szólt a cucc, plusz az élményt látványos színpadi fényjáték tette teljessé. Az Aephanemer muzsikája igazi zenei váltófürdő: a szimfonikus kiállásokat melodikus középtempók, illetve már-már blastbeat-sűrűségű bedurvulások követik. Az idén – egyelőre csak koncertekre – leigazolt Florian Ménardnak köszönhetően a döngő basszustémák is hangsúlyosan voltak jelen.
A 14 nótából álló program csaknem felét az új lemez dalai tették ki: nyitásként zsinórban három Utopie-szerzemény hangzott el, majd még három az est további részében. Természetesen olyan „klasszikus” darabok is terítékre kerültek, mint a Le Radeau de La Méduse, az Antigone és a Roots and Leaves az A Dream of Wilderness albumról, a The Sovereign, a Back Again és a Bloodline a Prokoptonról, a korai nóták közül pedig a Path of the Wolf és a The Call of the Wild. Nyilván szívesen hallottam volna kedvenc Aephanemer lemezem, az ADoW további slágereit, többek között az Of Volitiont vagy a Stridert is élőben, de vagyok telhetetlen, ez így is egy tökéletes, euforikus este volt. Martin Lamiche-ék számára Budapest gyakorlatilag hazai pálya: egy viszonylag szűkebb körű, ám annál lelkesebb rajongói réteg imádja őket – megérdemelten. Sokakkal együtt én is visszavárom őket.
