Tavaly volt 35 éves a Meliah Rage kiváló albuma, a Solitary Solitude. Kollégánk a banda basszerosával, Jesse Johnsonnal beszélgetett róla és a kezdeti időkről.
Jesse, Bostonban élsz – mire emlékszel a város ’70-es/’80-as évekbeli színteréről? Minden Bostonból indult, a Boston, az Aerosmith stb.?
Boston nagy egyetemi város, mindig is erős zenei élete volt. Az is sokat számított, hogy itt van a Berklee College of Music, ami óriási hatással volt a városra. Azt hiszem, az Aerosmith és a Boston volt az a két zenekar, amely igazán befutott, és talán a legismertebbé vált. Rajtuk kívül a J. Geils Band, a The Cars és Billy Squier is a bostoni környékről származott.
Később, a ’80-as évek elején sok hardcore/punk zenekar is feltűnt – Boston inkább a hc/punk mozgalomról volt ismert, vagy inkább a metal/hard rock vonalról?
Mint a legtöbb városban, Bostonban is volt punk, rock, metal és blues színtér, de az én tapasztalataim szerint egészen a ’80-as évek végéig inkább a rock dominált. Aztán egyre inkább kezdett kinőni egy komolyabb metal színtér.
Olyan nagy és erős volt, mint New Yorkban, Los Angelesben, Bay Area-ben stb.?
Boston nem akkora, mint New York, Los Angeles vagy San Francisco, de a zenei élet mindenképpen növekedésben volt.
A Meliah Rage 1987-ben alakult Anthony Nichols és Jim Koury gitárosok, Mike Munro énekes, Stuart Dowie dobos és te, basszusgitáros részvételével. Hogyan jöttetek össze? Mi volt a zenei múltad, hiszen úgy tűnik, a Meliah Rage volt az első komoly zenekarod?
Fiatal korom óta zenélek. Anyukámnak is voltak zenekarai, amikor még nagyon kicsi voltam, ez indított el a zenélés felé. A Meliah Rage volt az első zenekarom, amellyel sikert értem el. Mindössze 19–20 éves voltam, amikor Jim Koury meghívott egy meghallgatásra. Jimet még középiskolából ismertem. Stuart és Mike is régóta ismerték egymást, több zenekarban játszottak együtt korábban. Anthony, aki a zenekar vezetője volt, alapította a bandát, és sok tagcsere volt, mire kialakult a végleges felállás. Jimmy meghallgatásra ment Tonyhoz, és ő lett az egyik első tag abból a felállásból, amit már mindenki ismer.
Igaz az a történet, hogy a zenekar neve eredetileg egy Meliah nevű indián törzs harc előtti ópiumhasználati szertartására utal?
Ezt a történetet én is így hallottam. A részleteket nem ismerem pontosan, de úgy tudom, a név egy háború előtti szertartásról származik.
Összefoglalnád a zenekar pályafutását a Solitary Solitude albumig?
Őszintén szólva számomra minden nagyon gyorsan történt. Anthony már jó ideje dolgozott ezen a projekten, dalokat írt, kereste a megfelelő tagokat, mielőtt én csatlakoztam volna. Néhány hónappal azután, hogy beléptem a zenekarba, Anthony egyedül kapott egy melót: turnézni kezdett a bostoni skate punk bandával, a Gang Greennel, mint szólógitáros. Azt hittem, ezzel vége is a Meliah Rage-nek. Tony körülbelül fél évig volt távol, és nem voltam túl optimista a zenekar jövőjét illetően. Amikor viszont visszatért, elérte, hogy a Gang Green menedzsere, Al Peters elkezdje terjeszteni a demónkat. Arra számítottam, hogy Tony végleg továbblép, de a Meliah Rage az ő projektje volt. Amikor visszajött, ajánlatokat kaptunk az Epic-től, az Atlantic-től és egy harmadik nagy kiadótól is (már nem emlékszem, melyik volt az). Ki kellett választanunk, melyik szerződést írjuk alá. Nem sokkal később már a Kill To Survive albumot vettük fel, leforgattuk a Begining Of The End klipet az MTV Headbangers Ball számára, és készültünk a Metal Church-csel közös turnéra. Minden hihetetlenül gyorsan történt.
Sikerült nevet szereznetek magatoknak a korábbi kiadványokkal?
Igen. A Kill To Survive egyértelműen segített abban, hogy nagyobb zenekarok előtt játszhassunk. Rengeteget jártunk New Yorkba, sok metal fesztiválon léptünk fel, és egyre nagyobb helyszíneken játszottunk.
Mikor kezdtetek dolgozni a Solitary Solitude albumon?
Sok turnézás és a Detroitban rögzített Live Kill EP megjelenése után ideje volt visszatérni a stúdióba a Solitary miatt. Rengeteg időt töltöttünk együtt zenekarként, sok koncertet nyomtunk le. Sokkal összeszokottabbak voltunk a felvételek idején, és szerintem ez hallatszik is az albumon.
A kiadó kérte, hogy hallgasson bele az új anyagba?
Azt akarták, hogy csináljunk egy feldolgozást, amit a zenekar nagy része határozottan ellenzett. Sajnos ekkoriban már változott a zenei színtér: a metal visszaszorult, a grunge lett az új irány. Ez minket is sújtott, ahogy sok más metal zenekart is.
Utólag hogyan látod az Epic-kel való együttműködést? Akkoriban a Sanctuary, a Fifth Angel, az Infectious Grooves vagy Ozzy is a kiadóhoz tartozott…
Igen, Alice Cooper is. Ahogy mondtam, a grunge vette át az uralmat, és rengeteg metal zenekart egyszerűen félretettek. Minket is olyan gyorsan tettek lapátra az új szerződésnél, ahogy leszerződtettek. De ez a zeneipar: üzlet, és zenekarok jönnek-mennek pillanatok alatt. Sajnos így működik.
Az album a Normandy Sound stúdióban készült, Warrenben, Rhode Islanden. Emlékszel még, milyen volt a felvételi folyamat?
Nagyszerű volt! A zenekar tagjai remekül kijöttek egymással. Akkoriban gyakorlatilag együtt éltünk, és a világ tetején éreztük magunkat. Semmin nem változtatnék, és semmit nem bánok.
Szerinted a nyitó, címadó dal meghatározza az album zenei irányát?
Igen. Tony és Jim nagyszerű riffeket írtak: súlyosak voltak, mégis nagyon dallamosak. Mike hangja pedig morgós és rendkívül erőteljes volt. Ez remek alaphangulatot adott az egész lemeznek.
A Solitary Solitude rengeteg jó zenét kínált…
Köszönöm, nagyon büszke vagyok az összes albumra és arra a zenére, amit együtt létrehoztunk.
Szerinted a gitárokat jól támogatta az erőteljes ének és a mennydörgő dobjáték?
Mindenképpen. Stuart nagyszerű dobos, hatalmas meggyőződéssel játszik. Mike éneke pedig mindig erős volt, estéről estére, dalról dalra. Igazi erő, amivel számolni kell.
Hogyan látod, hogy a dalstruktúrák könnyen befogadhatók voltak, mégis sok érdekességet tartalmaztak?
Erre talán Tony vagy Jim jobban tudna válaszolni. Én csak arra törekedtem, hogy stabil alapot adjak nekik, amire „táncolhatnak”, és hogy jól összezárjak Stu dobtémáival. Imádom az összes dalt, és a mai napig hallgatom őket. Tony és Jim a legtehetségesebb gitárosok közé tartoznak, akikkel valaha játszottam.
Próbáltatok egy kicsit keményíteni a hangzáson, előrelépni?
Nem tudom. A Meliah mindig is nagyon súlyos hangzású volt attól a naptól kezdve, hogy beléptem a zenekarba. Ez a hangzás teljesen természetesen jött belőlünk.
A véleményed szerint, bár thrashesebb irányba mozdultatok el, a dalok nagy része mégsem kifejezetten gyors?
Tony mindig kísérletezett. Szeretett dallamos, de súlyos riffeket írni.
Megmaradt ezen az albumon az USPM gyökerek egy része, de összességében élesebb fordulat történt a thrash felé?
Ahogy mondtam, Tony szerette a thrash elemeket, de mindig igyekezett megtartani a dallamosságot is. A Kill To Survive talán egy kicsit thrashesebb volt olyan daloknál, mint az Impaling Doom vagy a Deadly Existence, míg a Meliah Rage címadó dal inkább dallamos harmóniákra épült a gitárokban.
Anthony és Jim gitárjátéka érezhetően sokat fejlődött a két album között, igaz?
Abszolút. A két legtehetségesebb gitáros, akikkel valaha dolgoztam. Folyamatosan csiszolták a tudásukat.
Zavar, hogy bár az erőteljes riffek és ritmusok megmaradtak, a szólók és átvezetők különösen nagy előrelépést jelentenek a debütáló lemezhez képest?
Imádom az összes zenét, amit a zenekarban töltött időm alatt és azután csináltak. Szerintem egyszerűen folyamatosan fejlődtek zenészként.
Készült klip a The Witching dalhoz. Sokat játszották, és segített bővíteni a rajongótábort?
Igen. Amikor először megjelent, folyamatosan ment az MTV Headbangers Ball műsorában, ami rengeteget segített a zenekarnak. Viszont mire a Solitary kijött, már megváltozott a zenei világ: a Nirvana, a Pearl Jam és az Alice In Chains kezdte uralni a terepet. Ez gyakorlatilag megölte akkoriban a metal színteret.
Voltak koncertek vagy turnék az album támogatására?
Igen. Egy európai turnéra indultunk a barátainkkal, a Gang Greennel. Amikor hazatértünk, visszamentünk New Yorkba, és játszottunk az akkori metal zenekarokkal: Slayer, Testament, Suicidal Tendencies, Overkill, és bárki mással, aki a környéken fellépett. Baltimore-ba is eljutottunk, ahol a Wrathchild America-val koncerteztünk. Nagyszerű srácok voltak.
Később készültek demók is. Tudsz ezekről mesélni? A Solitary Solitude vonalát követték, vagy más irányba indultatok el?
A legtöbb dal későbbi albumokon jelent meg. Ez volt az az időszak, amikor egy időre kiléptem a zenekarból. Nagyon jó anyagokat csináltak. Később visszatértem a The Barely Human albumra, Paul Sousa énekessel – ez is egy nagyszerű lemez. Tony dalszerzése az évek során csak egyre jobb lett, és ahogy mondtam, sokféle stílussal kísérletezett.
Jesse, köszönjük az interjút. Mik a záró gondolataid az olvasók számára?
Ha van egy álmod, hogy zenéből élj meg, tudd, hogy hosszú és kemény út áll előtted. Ne add fel, próbálkozz tovább. A zenei színtér rengeteget változott a ’80-as évek vége óta. Az internet sokkal könnyebbé tette az emberek elérését, és a hagyományos lemezkiadók kora szinte teljesen lejárt. Menj, dolgozz keményen, és ne add fel. Nem könnyű üzlet, de ha szenvedélyed a zene, és szereted, amit csinálsz, akkor megéri az összes belefektetett munkát.
