Habár a tavalyi top tízem első helyezettje lett, mégsem volt/van túl sok szó a zenekarról, pedig bizonyos tekintetben igazi pionírok, a mára végre kiforrott stílusuk pedig akár iránytű is lehet a jövőben.
A Deafheaven 2010-ben alakult San Franciscóban George Clarke énekes és Kerry McCoy gitáros közös projektjeként. A zenekar már indulásakor eltávolodott a hagyományos black metal kereteitől, és olyan hatásokkal dolgozott, mint a shoegaze, a poszt-rock és az ambient, amelyek addig ritkán találkoztak ennyire nyíltan a szélsőséges metal világával. Ez a sajátos hangzás később a „blackgaze” címkét kapta, amely mára szinte elválaszthatatlanul összeforrt a zenekar nevével.
Első lemezük, a Roads to Judah (2011) már jelezte, hogy a Deafheaven nem pusztán egy újabb underground black metal formáció, de az igazi sikert a 2013-as Sunbather hozta meg. Az album nemcsak a metal színtéren vált meghatározóvá, hanem a szélesebb alternatív közönséghez is eljutott, és alapjaiban kérdőjelezte meg azt, hogy mit jelenthet a black metal a 2010-es években. Igen, meg merem kockáztatni, hogy a banda az elsők között volt, akik „polgáriasították” a black metalt. A Deafheaven ekkor vált valódi kulturális jelenséggé, amelyről már nemcsak zenei körökben beszéltek.
A következő években a zenekar folyamatosan tágította saját határait. A New Bermuda (2015) sötétebb, súlyosabb irányba mozdult, míg az Ordinary Corrupt Human Love (2018) érzelmesebb, melodikusabb oldalát hangsúlyozta a bandának. Ezek az albumok megerősítették, hogy a Deafheaven nem egyetlen sikeres lemezre épít, hanem tudatosan formálja tovább saját hangzásvilágát.
A 2021-ben megjelent Infinite Granite újabb fordulópont volt: a zenekar szinte teljesen háttérbe szorította a klasszikus black metal elemeket, és a shoegaze dominanciájára épített. Ez a lépés megosztotta a közönséget, ugyanakkor világossá tette, hogy a Deafheaven nem hajlandó biztonsági játékot játszani, még akkor sem, ha ezzel kockázatot vállal (még poszt-black metal körökben is elég bátornak tekinthető ez a korong, és azokat is megértem, akik nem is tekintik igazán BM-nek.)
2025-ben, a Lonely People with Power megjelenésével a Deafheaven új fejezetet nyitott pályafutásában. Az album egyszerre tekint vissza a zenekar korai, nyersebb gyökereire és az elmúlt évek kísérletező tapasztalataira, így egy olyan anyag született, amely összegzi az eddigi utat, miközben új kérdéseket is felvet a banda jövőjéről. Ennek egyértelmű bizonyítékaként eleve dupla LP-ként jelent meg, négyfelé osztva a 12 dalt melyek minden egyes oldala egy-egy zenei korszakuk „felelevenítése”, kinyilvánítása lett.
Mindezektől függetlenül a Lonely People… nem könnyű hallgatnivaló, megfogni meg még nehezebb. Talán az egyik legjobb belépő nóta pont az Incidental I intro utáni Doberman. Tele van kellemes gitártémákkal, könnyen emészthető rockos elemekkel, az egészet mégis átitatja a stílus jellegzetes reménytelen, sötét hangulata. És ez a nyomasztó érzés végig is kísér minket a teljes egy órában. Hol a megnyugvás, hol az elveszettség pillanatai váltakoznak.
Innen válik igazán érdekessé a lemez. A Lonely People with Power ugyanis nem az a fajta album, amely első hallgatásra közel enged. Inkább lassan, lépésről lépésre enged közelebb, és közben szinte észrevétlenül húzza be a hallgatót a saját, sűrű atmoszférájába. Nem dalok sorozataként működik, hanem egyetlen, hosszú érzelmi ívként, ahol a kemény hangáz és a lágyabb, shoegaze-es pillanatok szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
A duó kiválóan hasznosította mind a tapasztalatait, mind pedig a poszt-black metalban rejlő lehetőségeiket. Clarke énekesként erőn felül teljesít, a Kerry McCoy – Shiv Mehra gitárpáros pedig minden egyes dalban már-már szimbiózis szintjén működik. A szuperlatívuszok ugyanígy érvényesek az amúgy csak ebben a zenekarban pallérozódó Daniel Tracy dobosra is, aki tempóban és hangzásban egyaránt rengeteget tett hozzá az albumhoz.
Bár nem politikai hitvallást tettek le (amerikai banda révén a kérdés elkerülhetetlen), társadalmi utalásaik és a világra való reflektálásuk igenis jelen vannak. A címben nem egyértelműen a világi hatalomra akartak utalni, inkább a befolyásra, a mások feletti irányításra. Arra, hogy a mai világban céljaid eléréséhez gyakran át kell gázolnod másokon, ki kell szakadnod a közösségi „függőségből”.
Ebből adódóan a dalok is a „hatalomgyakorlás”, illetve az élet nehézségeinek megkerülhetetlenségének különböző formáit éneklik meg. A Body Behavior a végletes szexualitás pusztításáról szól (apropó: a borítón szereplő hölgy a pornószakmában igencsak elismert Jenna Haze), a Heathen egy megtört szerelmest, míg a The Marvelous Orange Tree az öngyilkosság témája köré épül. Az album békésebb témái is elmélkedésre ösztönzik a hallgatót, mint a Magnolia vagy a Vinona, amelyek Clarke mississippi élményeit, emlékeit elevenítik fel.
A Lonely People with Power nem próbál megfelelni senkinek, és éppen ettől működik ennyire jól. Ez a lemez nem kér figyelmet, hanem kiköveteli magának, és közben egyre inkább válik egyértelművé, miért tart ott ma a Deafheaven, ahol. Kevés zenekar van a modern metal színtéren, amely ennyi év után is képes ennyire tudatosan, ennyire karakteresen hozzányúlni a saját örökségéhez. Ha valaha kérdés volt, hogy a Deafheaven egyszeri jelenség vagy hosszú távon is meghatározó formáció, ez az album egyértelmű választ ad: irányt mutat — akkor is, ha nem mindenki akar majd ezen az úton végigmenni.
