Ennek tényleg súlya van!
Ezt a lemezt már nagyon vártam, és végre megérkezett! Nem ismerek túl sok japán együttest, de akiket igen, azokat nagyon tudom imádni – és ezek közé tartozik a Crystal Lake is. A tokiói ötös 2002 óta aktív, és eddig (a jelenlegivel együtt) hét nagylemezt adtak ki, komoly sikereket elérve világszerte.
Zeneileg a metalcore a fő csapásirány, de bőven dolgoznak prog, nu metal és deathcore elemekkel is. Számomra mindig is modern metalcore zenekar maradnak, akik innovációban és zenei hozzáértésben egyenesen topligásak. A zenekar alapítógitárosa, JD zseniális gitáros és dalszerző, a 2022-ig frontemberként működő Ryo Kinoshita pedig rendkívül egyedi és erőteljes vokalista volt. Igen, volt – mivel 2022-ben egészségügyi okokból, alkalmazkodási zavarral küzdve, el kellett hagynia a zenekart, mert már nehezen bírta a turnézást.
A helyére 2023-ban érkezett John Robert Centorrino, a The Last Ten Seconds of Life énekese. A csapat újra koncertezni kezdett, és nekiálltak az új lemez megírásának. Nem voltak konkrét elvárásaim az albummal kapcsolatban, de volt bennem némi izgatottság, hogyan szól majd az új felállás. A csalódást már az első hallgatás után kizárhattam: a The Weight Of Sound – amely a Century Media gondozásában jelent meg január 23-án – nem biztonsági játék lett az új énekes miatt, hanem egy kollaboratív monolit, amely a műfaj legnevesebb vendégelőadóit is felsorakoztatja.
A lemez 11 dalt tartalmaz, játékideje 40 perc 39 másodperc. Hangzásilag masszív és erőteljes: minden pergőütés kalapácserejű, a mélyre hangolt riffek pedig tiszták és érthetők maradnak. A mai modern metalcore színtéren ezt kevesen tudják ilyen professzionálisan kivitelezni.
Nyitásként az Everblack brutálisan indítja be az albumot. A dal második felében David Simonich (Signs of the Swarm) vendégeskedik, amivel a szám sötétebb, deathcore-osabb irányt vesz. John és David vokális párbaja olyan mélységeket nyit meg, ami azonnal egyértelművé teszi: ez a Crystal Lake sötétebb, mint valaha.
A Blüdgod a modern nu deathcore iskolapéldája. (Igen, ez az alműfaj is létezik – és király!) A groove-ok szaggatottak, a hangzás szinte klausztrofób. A dalban Taylor Barber (Left to Suffer) vendégeskedik, ikonikus, állatias hangja tökéletesen illeszkedik John agresszív stílusához. A szöveg a technológiai függőségről szól: arról, hogyan áldozzuk fel a húst a digitális istenek oltárán.
A Neversleep kezdőriffje azonnal kilóra megvett, hardcore-osabb megközelítése pedig instant kedvenccé tette nálam. Itt Mike Terry (Volumes) hallható vendégként – bár elsőre alig észrevehető. Ettől függetlenül a dal 11 pontos: riff riff után, agresszió agresszió után.
A King Down impozáns kezdéssel indul, és némileg a Helix korszakot idézi. Klasszikus metalcore-érzést hoz, sőt, néhol erősen emlékeztet az Architects későbbi munkásságára. Fogós, hatékony szerzemény – jár a pacsi.
Az The Undertow vendége Karl Schubach a Misery Signals soraiból. Ez nálam a lemez egyik érzelmi csúcspontja. A dal technikai struktúrája a 2000-es évek progresszív metalcore-ját idézi, a két énekes dinamikája pedig a régi iskola és az új hullám találkozása. A végén az atmoszférikus levezetés egyszerűen páratlan.
A címadó The Weight Of Sound a második érzelmi tetőpont. Több mint négy percnyi atmoszférikus építkezés után monumentális fal emelkedik a hallgató köré. Itt nem a pusztítás, hanem az érzelmi súly dominál. Végre tisztán hallhatjuk Centorrinót énekelni – igazi katarzis. JD melódikus szólója felejthetetlen. A dal a turnézás nehézségeiről mesél az ő szemszögükből.
A Crossing Nails ismét a hardcore és az agresszív metalcore irányába mozdul el. Izomerejű riffek, erőteljes dobok, thrashes és enyhén jazzes megoldások tarkítják. A záró breakdown konkrétan tananyag lehetne.
A Dystopia igazi meglepetés: vendégként feltűnik Jesse Leach a Killswitch Engage éléről. Klasszikus metalcore-himnusz. Jesse érzelmes dallamai és John dühös verzéi tökéletes egyensúlyban vannak, a blastbeatek pedig csak fokozzák az intenzitást. A szöveg társadalmi összeomlást és reményvesztettséget fest le – elgondolkodtató darab.
A Sinner fogós indítással érkezik, majd teljes erőbedobással robban be. Lehet, hogy a modern metalcore sablonjait használja, de ami működik, azt nem kell megjavítani. A refrén villámgyorsan beég.
A Don’t Breathe epikus előkészítéssel indul, blastbeatekkel, elektronikus és jazzes hatásokkal fűszerezve. Folyamatos feszültséget tart fenn, mégsem robban ki teljesen – fojtogató atmoszférát hagy maga után.
A záró Coma Waves méltó befejezés. Több mint négy percben összegzi mindazt, amit az album képvisel: súly, dallam, intenzitás. A fade-out után csak az űr marad – és a késztetés az újrahallgatásra.
Mit is mondhatnék…
Sikerült megugraniuk a lehetetlent. Egy ikonikus énekes távozása után nemhogy nem gyengültek el, hanem találtak egy új hangot, amely még relevánsabbá teszi őket a nemzetközi színtéren. Nemcsak túlélték az énekesváltást, hanem képesek voltak tovább tágítani a metalcore határait is. A sok vendég ellenére sem veszítik el az identitásukat – épp ellenkezőleg, ezek a kollaborációk még rétegzettebbé és színesebbé tették az anyagot.
Ez bizony maximális pontszám.
