Deicide: Deicide (1990) / Once upon the Cross (1995)

Miután korábbi cikkeinkben már bőven ledokumentáltuk a floridai death metal létrejöttét, nem pazarlom olvasóink idejét, hanem rögtön a tárgyra térek.

1987-ben létrejött egy banda Carnage-ként, amely rövid időn belül – még ugyanabban az esztendőben – az Amon nevet vette fel. Tagjai Glen Benton énekes/basszusgitáros, Eric Hoffman, és öccse Brian Hoffman gitárosok, illetve Steve Asheim dobos voltak. Egy garázsban rögzítették még megalakulásuk esztendejében első demójukat, a Feasting the Beastet – rajta az Oblivious to Nothing dallal, amelyet aztán Oblivious to Evilre kereszteltek át -, majd két évvel később, immáron 1989. decemberében, a Morrisound stúdióban, a másodikat, a Sacrificialt. 1990. június 25-én debütáló albumuk megjelentekor ellenben már Deicide volt a nevük. (Példának okáért Shane Embury a Napalm Death Harmony Corruption hátsó fotóján Amon pólóban „feszít”).

Miért, hogyan történt mindez? Megvan rá az indok, egyenesen Glen Benton „szájából”: „A nevünk a kezdetek óta megvan. Két-három évvel ezelőtt már megvolt ez a név és mindenki lenyúlta, de kijött King Diamond, ez olyan, két, két és fél évvel azután volt, hogy együtt voltunk. King Diamond egy olyan albummal rukkolt elő, amelyen a mi nevünk volt. Az egyik dal szövegében benne volt. És ezzel egy rakás vitát indított el. Így az első dolog, amikor az emberek meghallották az Amon nevet, az első dolog, ami megfordult a fejükben, az King Diamond volt. És mi alapvetően csak… tudod, nem akartuk, hogy bármi közünk is legyen King Diamond-hoz. Miután ezt megtette, megfújta az egész nevünket. Szóval, amit tettem, az az, hogy írtam egy Deicide című dalt, amely Jézus Krisztus megöléséről szól. És ebből származtattuk a Deicide zenekar nevét. Ennél súlyosabb nem lehetsz”. Hatásos, figyelemfelkeltő belépő az underground színtérre, nemde?

Amúgy hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kezdetekre nem voltak annyira büszkék. Jobban mondva, ahogyan Benton nyilatkozta: „körülbelül hat hónappal azután, hogy összejöttünk, csináltunk egy négy dalos demót, de a hangzás nem volt, tudod… nem adtuk oda senkinek sem, mert nem gondoltuk, hogy a hangzás olyan jó”. Egyébként úgy indult karrierjük, hogy – Benton ezt 1990-ben nyilatkozta – „elkezdtük… nos, körülbelül négy éve volt egy hirdetésem egy magazinban, hogy gitárost és dobost keresek és három srác hívott engem, Brian, Eric és Steve. Mindannyian felhívtak és megvolt a maguk dolga egymással. Egy énekest és egy basszusgitárost kerestek, mi pedig lényegében összejöttünk és elkezdtünk anyagokat írni. Már vagy két és fél éve, majdnem három éve vagyunk együtt. Csináltunk egy EP-t a Morrisoundban és elvittem a Roadrunnernek és aláírtunk hozzájuk. Tehát alapvetően…, aztán felvettük az albumot. Az elmúlt három és fél évben csak küzdöttünk, ember, koncerteket adunk, amikor csak lehet. Már majdnem egy éve nem léptünk fel itt Floridában. Szóval, ez egy fajta képet ad arról, hogy hány koncert zajlik errefelé”. Mondhatni, könnyen, egyszerűen, gyorsan, játszi könnyedséggel jutottak szerződéshez. Benton: „Nos, miután befejeztük az EP-t, Scott Burns elküldte egy példányát a Roadrunnernek és egy csomó más kiadónak is. Épp fent voltam New Yorkban… Két-három nappal azelőtt mentem New Yorkba, hogy Scott elküldte a kazettát. Szóval, amikor New Yorkba mentem… azon a napon, amikor Scott Burns… amikor a kazettája odaért, én is akkor értem oda. És volt még nálam egy-két példány, amit oda kellett adnom Monte Connernek, aki a kiadó képviselője. Adtam neki pár példányt, de még nem hallotta. Elhagytam New York City-t, visszamentem Buffalóba, majd visszajöttem Floridába. És körülbelül két-három nap múlva Monte felhívott, és azt mondta, hogy érdekli őket a banda, és elküldik nekünk a szerződéseket”. (Hozzáteszem: emlékszem anno egy, a magyar Metal Hammerben olvasott Deicide interjúra, miszerint Glen „szerződtess minket seggfej” csatakiáltással rontott be Monte Conner irodájába). A körítést sem végezték hanyag módon, „fél kézzel”, lévén alaposan bejárták az undergroundot az akkoriban készített promofotók. Benton: „Nos, nincs min nevetni, ez igazi vér. Nem tudom, melyiket láthattad, de három-hat felvétel van ott. A műsoraink véresek… mindannyian véresek vagyunk. Mindannyian megcsonkítjuk magunkat”.

És itt, ezen a ponton kell „lelőnöm egy poént”, egy – szerintem – Benton által kitalált, ugyanakkor korántsem őszinte marketing stratégiát -, amely szerint a Sacrificial Suicide-ban arról dalol, hogy Jézuséval ellentétes életet éljen, 33 éves korában öngyilkosságot tervezett. Ez az állítás, miszerint 33 éves korában öngyilkos lesz, az 1990-es években is folytatódott. Azonban 2000-ben túllépte ezt a kort, és nem halt meg. 2006-ban jelentette ki, hogy ezek a megnyilvánulások „ostoba megjegyzések” voltak, és hogy „csak a gyávák és a vesztesek döntenek úgy, hogy megölik magukat.” (Lehet, szentimentális dolog, nekem fontos, hogy egy művész őszinte legyen interjúiban, megjelenésében, kinyilatkoztatásaiban, ebben az esetben sajnos minket ez a veszély nem fenyeget. Ugyanakkor roppant hatásvadász, hatásos volt).

Még annyit háttérinformációként, hogy az albumot a Morrisound B szobájában vették fel 1990. márciusában, ahol a Deicide későbbi lemezei nagy részét is rögzítette, a maszterizálásra pedig a The Hit Factory DMS-ben, New Yorkban került sor, valamint Glen Benton elégedetlenségét fejezte ki a korong produkciós minőségével kapcsolatban, amit az akkori költségvetési megszorításoknak tulajdonított. (Ez a témakör öt évvel később tér vissza, Steve Asheim „tollából”). További, akkori gondolatok, jellemzők az anyagról: „a Deicide zenéjét az „őszinte, realisztikus düh” és az „elfojthatatlan harag” jellemezi”, mondotta volt T. Coles zenei újságíró, aki hozzátette, hogy „az album olyan, mint egy utazás a pokolba, ahogyan a démonok a gyenge végtagjaidat kapargatják lefelé menet”, valamint hogy „egy példa arra, hogyan finomította a death metal a grindcore kegyetlen élét, miközben megőrizte baljós hangzását”. Chris Krovatin, a Kerrang! magazin munkatársa, mind ezekhez csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy „az album elhihetően az ördögért való halálnak szentelve hangzik”, amíg az Ultimate Guitar szerint, „a lemez dalszövegeit Benton, a szervezett vallás iránti mély gyűlölete táplálja”. Nemcsak azok, mert a Lunatic of God’s Creation Charles Mansont, a Carnage in the Temple of the Damned Jim Jonest érintik (a dalban található hangminták az 1980-as Guyana Tragedy: The Story of Jim Jones című televíziós minisorozatból származnak), a Dead by Dawn pedig az 1981-es horrorfilm, az Evil Dead cselekményével foglalkozik. Visszatérve még egy gondolat erejéig a hatásvadászatra. A zenekar, korai éveiben, erőteljesen fejezi ki, mennyire megveti a kereszténységet. Glen Benton egy fordított keresztet vésett a homlokába, csupán egy lángoló kabátakasztót használva. Miután hétszer belemélyesztett egy vörösen izzó, fordított keresztet a bőrébe, megsebesült tőle. Ami pedig a lemezen hallható énekét illeti, arról így vallott anno: „Nos, a harmonizátorokkal csak egy szó kiemelése van, vagy ilyesmi, De alapvetően, amit hallasz, az dupla sáv az én énekemmel. Magas és mély vokális sávot csinálok. Négy vagy öt különböző démoni hangtartományt használok, nem csinálok marhaságot.” Úgy gondolom, hogy ezt a debütöt még csak véletlenül sem lehet hibátlannak nevezni, ugyanakkor a zenekar megcsillogtatta oroszlánkörmeit, felhívva a nagyérdemű figyelmét arra, hogy a jövőben mindenképpen számolni kell velük, és a death metal aspiránsai, meghatározó alakulatává küzdik fel magukat. Eleve a szakma egyik legjobb (top 5-ös) dobosa volt soraikban. A korai Sepultura, Slayer, Possessed és Morbid Angel hatása mutatható ki a szerzeményekből, vannak bennük bőven thrash hatások, váltások, maximum még kiforratlan állapotban. Alapból, lassan, kimérten indul a korong a Lunatic of God’s Creationnel, ahogyan a Blaspherereiont, vagy a Day of Darknesst is váltásokkal, málházós ütemekkel kombinálják, de az Oblivious to Evilben is jelen vannak a lassabb részek. Oké, nem Altars of Madness, sem Scream Bloody Gore (kategória), de valami hasonló.

Aztán öt évvel később, 1995. április 18-án szabadították a világra a Once Upon the Crosst, mégpedig egy olyan zenei környezetbe, amely már javában nem a death metalról szólt. Azt viszont elérték, hogy a komplett halál fém színtér elől ellopják a show-t a Death Symbolic-jával és a Morbid Angel Dominationjével egyetemben. Úgy gondolom, mindenképpen meg kell emlékezni az ún. preprodukciós folyamatokról, mert a Deicide Reign in Bloodja öltött testet abban az esztendőben. Steve Asheim: „Visszahallgatva, a Cross nagyon lassúnak tűnik. Élőben sokkal gyorsabban játsszuk ezeket a dalokat. Valójában mindig gyorsabban játszottuk őket, mint a lemezen. Amikor ’94-ben stúdióba mentünk, olyan sebességgel vettem fel a dobsávokat, ahogyan azokat a próbákon játszottam. Mindösszesen 22 percnyi muzsikánk volt ugyanannyi dallal, csak gyorsabbak voltak, és a 22 perc nem tesz ki egy albumot, így kontroláltabb tempóban vettem fel újra a nótákat, és így is csak 30 percet kaptam. Szóval így volt.” Később megerősítette a dobos, hogy „az album eredeti számai elvesztek a történelemben”, és kifejtette, hogy „a költségvetési megszorítások miatt a banda egyszerűen lelassította az eredeti szalagot, amelyre az albumot felvették és újra rögzítették azokat.” Benton: „Szerintem az emberek komolyabban veszik a zenekart, és ettől kezdenek megijedni. Tudod, a súlyosság nem múlik el. Ez az egyik olyan dolog, amikor jól gondolják. Talán a következő lemezen kibaszottul elkezdenek lágyulni, és majd mindenkinek azt mondom, hogy csak a vaj, és a szar válik lágyabbá. Nem leszünk lágyak”. Így, ennek mentén tesz ki a korong játék ideje 28 percet. (Teszem hozzá én, hogy vált számomra a Deicide legjobbja a Serpents of the Lighttal egyetemben). A címadószerzemény, a Christ Denied, a When Satan Rules His World, a Kill the Christian a zenekar legjobb, legklasszikusabb, legemblematikusabb felvételei, nem beszélve a They Are the Children of the Underworldről, míg a To Be Deadben dallamok, harmóniák ütik fel fejüket. Az Once Upon the Cross, illetve a Trick or Betrayed bevezető hangmintái az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése című filmből származnak, ezzel is utalva a kereszténység iránti maximális szeretetükre, elhivatottságukra, míg a záró Confessional Rape felteszi a lemezre a (tövis) koronát. Ahogyan fentebb említettem, a munkálatokra a Morrisoundban, a maszterizálásra pedig a Sterling Soundban (New York) került sor.

Én a Serpents of the Light megjelenése után vesztettem el irántuk érdeklődésemet, az Insineratehymnt már komoly csalódásként könyveltem el, az In Torment in Helltől pedig már végleg lemondtam róluk, ez a nézetem, azóta sem változott meg. Mert számomra, az első négy Deicide az igazi.