Szeleczky Ádámot nem nagyon kell kérdezni. Egyrészt abból él, hogy beszél, hogy elmesél dolgokat, másrészt egy olyan kreatív ember és lelkes személyiség, aki ha valóban őt érdeklő témát talál iszonyú lelkesedéssel tud arról nyilatkozni. Így aztán könnyű dolgom volt, amikor ezt az interjút elkészítettem vele. Lényegében csak egy fontos feladatom volt a beszélgetés során: hogy néha metal jellegű mederbe tereljem vissza a beszélgetést. 
Hiszen ez mégiscsak egy rock/metal interjú. Méghozzá egy régi tradíció újraélesztése, ugyanis a 2000-es évek elején a megszűnő Twilight fanzine nyomán megalakult ingyenes Breakpoint metal zenei magazin állandó rovata volt a „Mindenki volt egyszer rocker” interjúsorozat, többek között olyan fantasztikus nevekkel, mit Szt. Martin, Mikó István, Roy és Ádám, Korsós György, Dolák Saly Róbert, Laár András, vagy Prieger Zsolt. Ennek a tradicionális rovatnak az újraélesztésre keresve sem találhattunk volna megfelelőbb arcot, mint a sokak által leginkább a Forma 1 világából ismert Szeleczky Ádámot. Persze ő sokkal több, mint „csak” egy Forma 1-es riporter. Egy igazi érzelmes, értelmes, és mindenre nyitott egyéniség. De a többit mesélje el ő maga.
A Facebbok segített abban, hogy megtudjam metal zene szerető vagy…
Metal zene szerető IS!
Oké, szóval többek között a metal zenét is kedveled. Honnan jött ez az érdeklődés?
Budapesten születtem egy mindenfajta művészettől távolálló családba, édesapám beszerző volt egy cégnél, másodállásban taxizott, édesanyám titkárnő volt. Szóval egy klasszikus munkás családban nőttem fel. Viszont volt nekem egy nagyapám, aki szintén egyszerű foglalkozással rendelkezett, azonban nyitott volt a művészetre. Kicsi korom óta lelkesen mutogatott nekem mindenfajta zenét, persze nem a rock, vagy metal műfajból, inkább opera és jazz volt az irány, de emiatt nagyon hamar megjelent a fejemben az a kép, hogy kétfajta zene létezik: jó és rossz. Nyitott voltam mindenre.
Zenei ébredésem első nagy ikonja így Freddie Mercury lett. A Queen volt az első zenekar akiknél azt éreztem, hogy a megpengetett gitár valahogy reszelősebben szól, mint előtte bármilyen zenében, amiben gitárjátékot hallottam. Azonban a korai zenei fejlődésemben még nem a rock volt meghatározó, inkább a blues, a soul, Stevie Wonder, Michael Jackson volt rám hatással. A rock igazából a gimnáziumi évek elején kapott el nagyon. Igaz – kiindulva abból a meglátásomból, hogy minden műfajban létezik jó és rossz zene is – a hip-hop is elkapott ugyanakkor nagyon. Szóval a gimi magasságában én voltam a metálosok szemében a puha gyerek, aki mást is meghallgat, de a Beastie Boys-t, a hip-hop zenét kedvelők között meg a kemény csávó, aki rockot is hallgat. Aztán felfedeztem egy Public Enemy nevű zenekart, akik csináltak egy közös hip-hop dalt egy metal zenekarral, akiket Anthrax-nek hívtak.
A dal címe Bring the Noise volt. És ott álltam a lejátszó mellett és azt mondtam, na ez vagyok én! Ennek kell a jövőnek lenni, minden zene együtt. A crossover, azaz a műfajok társítása akkor még nagyon nem volt divat. Valaki vagy ide, vagy oda tartozott. Én ebből a közegből mindenfelé kilógtam 😊 Aztán egyszer valamelyik pesti koncerthelyszín kistermében láttam egy elektronikus zenét játszó brit bandát, a kutya nem ismerte őket: The Prodigy. Nagyon bejött, de azon gondolkodtam miközben néztem őket, hogy mekkora tudna lenni ez a zene, ha egy elektromos gitárt még bevinnének a zenekarba.
Aztán három év múlva megjelent a Music for the Jilted Generation albumuk és egyes dalokban olyan masszív gitár riff szólt, hogy csak álltam a nappali közepén, amikor hallgattam ámulva. Nagyon jó érzés volt, hogy a világ úgy alakult, ahogy nekem nagyon bejött. 😊
Ezek szerint nem sémákban gondolkodsz, hanem már gyerekként is kicsit a különlegességek iránt érdeklődtél?
Pontosan. Természetesen nem a jövőt láttam, hanem mertem másképp gondolni a zenére, mint abban a korban elvárt volt. És szerencsémre -nyilván- nem az én csoda agyam volt, hanem egy lassan kialakuló trend. A 90-es évek elején volt egy olyan gondolatom, hogy milyen jó lenne a nagy aréna rock dalokat egy szál gitáron előadni, vajon azok hogy szólnának. Erre rá pár évvel berobban az unplugged mánia. Mázlista voltam, akinek bejöttek a zenei képzelgései.
Szóval ezek már a gimnazista évek.
Igen. Nagyon megérkezett a grunge. De sajnos én sosem bírtam nagy grunge rajongó lenni, a kedvenc albumom a műfajban az Unplugged in New York a Nirvanától, ami annyira grunge, mint Pintér Tenya. De az legalább jól szól az akusztikus gitárok miatt. 😊 Persze a kötelező gimnáziumi zenekarunkban, ahol dobos voltam sok Nirvana dalt toltunk, hiszen könnyű volt eljátszani, igaz nekem rém unalmas. Ha már dob: Roger Taylor volt az aki miatt beültem a dobok mögé. Bármilyen fura ő tűnt a legmenőbb arcnak a Queen-ben. Szőke, napszemüveges rocksztár. Így aztán korán tudtam, hogy én is dobos akarok lenni. Elloptam anyukám két fakanalát a konyhából és kartondobozokon gyakoroltam a nappaliban. Kb. 8 éves lehettem. És ezt olyan állhatatosan csináltam, hogy mikor 1992-ben találkoztam egy valódi dobossal egy próbateremben, és megkértem, hogy hadd ülhessek be végre egyszer igazi dobszerkó mögé, nem hitte el, hogy nem doboltam korábban. Az akkor nagyon jól esett! Egyébként ez a fanatikus kitartás és mániákus rajongás nagyon jellemző rám, és sok mindent köszönhetek neki. Így tanultam meg angolul, és így jutottam ki, mint kreatív producer az Euroviziós dalfesztiválra is.
Na de gimnázium. A grunge után hamar megtalált két zenekar, ami aztán meghatározó lett az életemben, ezek a Guns’n’Roses és a Metallica voltak. Nem volt egyedi, akkoriban minden korombeli őket hallgatta. Borzasztóan belezúgtam a Sweet Child of Mine riffjébe, azt gondoltam, ezt maga a Jóisten írta, olyan tökéletes. De az igazi szerelem még így is inkább a Metallica volt. Tipikus tünete vagyok annak a kornak, amit a fekete öves metalosok elítélnek: a Fekete albumba szerettem bele és abból lassan visszaásva ismerkedtem meg a Justice, Ride, Kill em All albumokkal.
Szerintem ebben semmi ördögi nincs, abban az időben jellemzően volt időnk, kedvünk visszaásni a régebbi albumok után. És ez sokszor nem volt olyan egyszerű, hiszen nem volt internet, csak a lemezboltok vagy a kazettacserélgetés.
Épp emiatt és a makacs kitartásomnak hála, alakult ki bennem az, hogy borzalmasan fanatikus tudok lenni dolgok iránt. A zenében is. A legújabb beakadásom a Ghost, mellyel már az őrültbe kergetem a családomat is, azt hiszem. 😊 A 17 éves fiam nem érti, mit kell ezen ennyire szeretni, a feleségem nem érti mit kell ezen ennyire szeretni, a barátaim meg totál nem értik, hogy mit kell ezen ennyire szeretni.
Na jó akkor meg kell kérdeznem: mi kapott el ennyire a Ghostban?
A Ghost egy olyan rést tölt be jelenleg a világ zenei palettáján, ami teljesen egyedi. Ötvöződik a vállalhatatlanul közhelyes zene az elképesztő minőségi svéd zenei képzettséggel és mindez meg van fűszerezve egy csepp humorral. Ott ül a metál-sátán a válladon, de közben vigyorogsz.
Nem minden album ilyen, a korai éra egészen okkult volt.
Tudom és ez szerintem nem hátrány, inkább előny. Ugyanúgy tudom szeretni az új albumok dalait, (a Lachryma például szerintem minden idők egyik legjobb glamrock dala), mint a régebbi dalaikat. Az Infestissuman számai sokkal egyszerűbbek, igazi metálosak és pont ugyanannyira szerethetőek.
Jómagam a Kaisarion dalukkal vagyok így. Végtelen sokszor meg tudom hallgatni, annyira eltalált.
Ugye?! Nagyon lehet rajongani ezért a bandáért. Mert megmutatták, hogy másként is lehet valami közhelyes. És ismét itt tartunk. Kitörni a megszokottból. Na ezt a svédek nagyon jól csinálják. Egyébként nekem a Ghost zenekart Kálló Peti barátom mutatta be, őt onnan ismeri a nagyközönség, hogy Ákos mellett basszusgitározik már jó pár éve. Ő és Madi (Madarász Gábor) nagyon rajongott ezért az új zenekarért, akik ott álltak a képeken maszkban, kifestve. Nagyon gagyinak tűnt, de akkor meghallottam a zenét és azonnal elkapott az összkép.
A kinézet amúgy is egy sarkalatos pont. Mert például lehet nevetni azon, ahogy egyes zenekarok kinéztek a 80-as években, pl. A Kiss, vagy Bon Jovi, a glam metálosok, vagy a szűkfarmeres thrash metálosok, de ha meghallgatod egy-egy dalukat, olyan top zenészek voltak, olyan minőségi zenéket raktak össze harmóniában, ritmikában, ami azért megérdemelten tette őket csúcs zenekarokká és amit a mai zenékben sokszor már nem találsz meg.
Lehet a Livin’ on a Prayert nem szeretni, de csak kezd el meghallgatni Alec Such basszustémáit a zene alatt. Nem sima kis pengetés, hanem önálló basszustémák sora, ami iszonyú sokat ad hozzá a dalhoz összességében. És ebben zseniális a Ghost. Fantasztikus minőségi muzsika, és közben ott a humor. A Dance Macabre dal gitárszólója gigaközhelyes, mégis világszínvonalú. Nemrégiben volt szerencsém két koncertjüket is élőben megnézni, nagyon kreatívak és viccesek látványelemek terén is.
Talán csak a Rammstein tud hasonlóan jó színpadképet kitalálni és lehozni.
Mennyire fontos neked a Ghost, vagy akár más metal zenekarok külső megjelenése? Kell a tökéletes show illúziójához, vagy ahhoz elég a csupasz zene is?
Mivel a média világából jövök, ahol fontos a külsőség és a látvány, engem mindig is vonzott egy produkció külső megjelenése. A minőségi kiadványok is vonzanak. Ha rákattanok egy zenekarra, mindent beszerzek tőlük minimum CD-n, és a komoly lejátszó is fontos nekem. Szeretem a teljes zenét hallani. Ilyen tekintetben nagyon sajnálom a mostani fiatal generációt. Ami neked és nekem megvolt, az a tiszta rálátás egy zenére, amikor van időd elmerülni benne. Utánajárni, sokszor meghallgatni, az ma már nincs. Kibontani egy új fóliás CD-t/lemezt vagy kazettát a kedvenc zenekarodtól, belemélyedni a borítóképbe, a legjobb amit el tudok képzelni.
Térjünk vissza zenei fejlődésed azon szakaszához melyet a Metallica határozott meg.
Oké, borzasztó szar hajam volt, sosem tudtam váll alá növeszteni, de akkor a Metallica hatására egy jó darabig relatív hosszúra hagytam a hajamat. És a világból kikergettem az Universal Music magyarországi képviseletét, amikor a magyar Metallica koncert elmaradt ’95 őszén. 18 éves múltam és nagyon nehezen viseltem, hogy az a koncert nem lesz megtartva. Fogtam a telefonkönyvet, kikerestem az Universal számát, és hívogattam őket, hogy indokolják meg, miért marad el a koncert. Mai szemmel megdöbbentő módon, eljutottam egészen az Universal egyik fejeséig, aki annyira nem tudott mit mondani, hogy kínjában összekötött a bécsi promóterrel, mert ott megtartotta a fellépését a zenekar. Ő persze nem tudta ki vagyok, csak azt, hogy a magyar Universal főnök küldött hozzá, így felajánlotta, hogy menjek be a koncert napján a Mariahilfer utcai jegyirodájukba és ott várni fog egy jegy, amit nem adnak el. Annyira aggódtam, hogy nehogy mégis eladják a jegyem, hogy onnantól kezdve minden héten felhívtam a jegyirodát, megvan-e még a jegyem. Ez ment fél éven át, úgyhogy mikor a koncert napján kimentem, és bemondtam, hogy Szeleczky Ádám vagyok Magyarországról, az egész jegyiroda felállt és odajött, hogy megnézze magának, ki ez a dinka magyar. A vége persze az lett, hogy van egy közös fotóm Kirk Hammettel és Jason Newsteddel arról a koncertről 😊
Ez hogy jött össze?
A koncertirodából azonnal a stadionhoz mentem már kora délelőtt, ahol a kamionokból kipakoló munkásoknak ajánlottam fel a segítségemet egy backstage pass-ért cserébe. Persze mindenki elhajtott, egyik kamiontól jártam a másikig, amíg meg nem találtam egy munkást, aki vizeket vitt be az öltözőbe és a színpad mögé. Ő azt mondta, ha segítek annyit ígér, hogy bemutat az egyik turné managernek. Már vittem is a vizes flakonokat, áhítattal néztem az Evianos kis üvegeket, mert azok mentek a Metallica öltözőjébe 😊 Végül odavittek a turnémanagerhez, aki egy az egyben elhajtott. Pedig a nevét is tudtam. Úgyhogy négy órán át ültem a backstage bejáratnál, hátha… Már gyűlt a tömeg, lassan kezdődött a show. Egyszer csak látom elsétálni a turnémanagert, odarohanok, hogy na, van esély? Nem hitte el, hogy négy órája itt várok! Csak annyit mondott, hogy végül is nem jött meg két játéknyertes, na gyere! És így lettem a Meet and Greet egyik tagja aki találkozhatott a zenekarral. Életem egyik legnagyobb kalandja volt.
És a nyelvtudás honnan van? Mert azt gondolom az nyitott meg számos ajtót a rockzenében, a tv-s munkáidban és a Forma 1-ben is.
Ez pontosan így van. Volt egy keresztapám, aki az USA-ban élt, és néha hazajött a nyolcvanas években. Ő mondta, hogy, ha beszélek angolul, akkor az minden ajtót meg tud nyitni majd nekem. Úgyhogy odaálltam Anyukám elé és azt mondtam, hogy én mától angolt akarok tanulni. Ami nem volt túl könnyű, akkor, amikor az iskolában még orosz volt a kötelező nyelv, 1983-ról beszélünk. Így aztán elkezdtem magamtól otthon angolul tanulni, majd magántanárhoz jártam, illetve mindig minden filmet angolul próbáltam megnézni VHS-en, és a keresztapámtól is azt kértem: hozzon nekem kintről filmeket. Így kaptam meg a nyolcvanas években pár Star Warst és néhány Disney mesét, melyeket éjjel-nappal néztem angolul. Ez mind abból a 7 évesen kapott instrukcióból származott, amit anno a keresztapámtól kaptam.
És igaza lett. A nyelvtudás a kulcs sok mindenhez a világban, szerencsére ez ma már alap.
Elképesztő fanatizmussal állsz a dolgokhoz.
Na igen, kérdezd meg a feleségem, az őrületbe tudom kergetni.
De ennek köszönhetem például az utazó F1 riporter állásomat is.
Nos, imádom a Forma1-et, és mint szerintem a legtöbb ember, én is onnan ismerlek, mint riporter, műsorvezető. Hogyan jött be az életedbe a Forma 1?
1986-ban az első nagydíjnál szerettem bele. Onnantól F1 fan vagyok. Majd elkezdetem gamerkedni, amit szintén komolyan vettem, így egy idői után írtam a 576 KByte magazinnak, hogy szívesen publikálnék náluk. Mivel autós játékokban voltam a legjobb 10 évig én lettem az 576 KByte magazin egyik autós tesztere. Egy idő után rövid ideig még a főszerkesztője is voltam az újságnak. Majd a megszűnésük után (amikor már bőven tévéztem is) megkeresett a Gamestar, hogy készítenék e nekik videós tartalmakat játékokról. Innen egyenes út vezetett a Motorsportal.hu oldalhoz, ahol már kifejezetten F1 témákon dolgoztam. Így ismerkedtem meg Száva-Nagy Zsolt főszerkesztővel, aki összekötött Szujó Zolival. Zsolty azonnal észrevette, hogy jó kombó lehetnék. Ez volt az első lépés ebbe az irányba, de természetesen ez sem zajlott teljesen szokványosan.
Az egyik Forma 1-es futam napján tudtam meg, hogy bele vagyok írva az adásmenetbe, addig csak szerkesztő voltam. Majd délelőtt szólt Vobeczky Zoli főszerkesztő, hogy beírt egy délutáni bejelentkezésbe élőben. Figyelj, az azért nem semmi, amikor ott állsz és 14.00-kor bekapcsolnak élőben 1 millió ember elé. Az F1 rajongói zónában kellett külföldi arcokat megszólítgatnom. Ekkor eszembe jutott Bono mondata: „Sokszor azt hiszed, hogy le tudod győzni a világot, és néha bejön”. Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem az F1-es riporteri karriert. Úgy érzem sikerült aznap meggyőzni mindenkit, mert hamarosan utazó riporterként kezdtem dolgozni, Forma-1-es helyszínekre, tudósítani.
Hogy bírtad az évadokat? Azért kemény lehet ilyen intenzíven beutazni a világot.
Lélekben nagyon jó volt, óriási kaland, de fizikailag valóban kikészíti az embert. Nem múlik el nyomtalanul ez a sok repülés és rohanás, amit a 10-15 év alatt megcsináltam. Azt hiszem én erről a fáról, amit „utazó Forma-1 tudósításnak” hívnak, már leszüreteltem annyi gyümölcsöt, amennyi nekem jár. Jöjjön egy új fiatal, agilis riporter és szedje le ő is a gyümölcs adagját. Tudni kell jól abbahagyni dolgokat. Főleg úgy, hogy azért továbbra is az F1 közelében maradtam. Amúgy meg szeretem az új dolgokat, és pocsék a monotonitás tűrésem.
Nagyon jó volt, de új kihívások találtak meg.
És mit csinál most Szeleczky Ádám?
Azt amit a legjobban szeret: tv műsorokat gyárt. A Paprika Studios-nak dolgozom, ami a Közép-Kelet Európai régió legnagyobb független műsorkészítő anyahajója. Sokfelé készítünk műsorokat, itthon az RTL-en az Árulókat pl. de mi csináltuk a Tanár c. sorozatot, és a Renitens is Paprika produkció. A Tv2-nél a Dancing with the Stars sok-sok évadát gyártottuk, és ez csak a hazai piac. Persze ezekben még nem vettem részt, de van irodánk 7 országban, sok nemzetközi dolgot csinálok. Elképesztően jó érzés, hogy egy ilyen csapatban dolgozhatok. Hiperaktív ember vagyok, unatkozni nem szeretek. 😊
Amire ez az interjú megjelenik kijön a Brad Pitt fémjelezte F1 film a magyar mozikba, valami nagyon titokzatosat nyilatkoztál erről a Facebook oldaladon? Csak nem ehhez is van valami közöd? Ha tippelnem kellene, akkor szinkronizálsz.
Pontosan! Mivel már addigra publikus lesz minden, elárulhatom, hogy egy Daytona 24 órás szakkommentátornak kölcsönöztem a hangomat. Iszonyúan örültem a felkérésnek, hiszen azon túl, hogy nagyon élveztem, egy szinkronszerep egyfajta halhatatlanságot ad abban a pár pillanatban. És ez jó érzés…pláne az én erősen irritáló orgánumommal.
Kíváncsian várom a filmet. Annyit még árulj el, a Forma 1-es világjárásodnak köszönhetsz esetleg néhány jó koncertet, vagy egyéb élményt, ami a rockzenéhez köthető?
Képzeld el, hogy egy koncerten sem voltam úgy, hogy közben Forma 1-re utaztam, vagy onnan jöttem. Pedig nagyon jó koncertek vannak a vip vendégeknek a Forma 1 pályákon, de ott mi mindig keményen dolgoztunk. Talán egyszer sikerült Hans Zimmert megnéznem élőben, mert épp nem volt dolgom. Persze egyéb nagy koncertélményeim mostanában voltak, az említett két Ghost mellett, számos Metallica bulin voltam, de nagyon szeretem a Megadeth koncerteket is. Nagy kedvenc a Paradise Lost, főleg a Host album környéki világa, már koncerten is láttam őket nemrég. Viszont a Forma-1 pályáin számos nagy zenei ikonommal találkoztam, így futottam össze Lars Ulrich-al, Slash-el, vagy filmes hősömmel George Lucasszal. Tudni kell, hogy a kisgyerek koromban az amerikából kapott 2 Star Wars VHS miatt, őrületes fan vagyok mind a mai napig. Hatalmas élmény, hogy az egyik animált Star Wars sorozatban egy rohamosztagosnak is én vagyok a magyar hangja. Azért az elég menő dolog, amikor érzed, hogy így vagy úgy, de bekerültél a Star Wars kánonba. 😊
Ádám, köszönöm a beszélgetést, és még sok jó metalkoncertet, és zenei élményt kívánok!
