A rock- és progresszív metal világában nem ritka, hogy egy-egy zenekar már a debütáláskor is különleges figyelmet fordít az esztétikai és konceptuális megjelenésre. Az A-Z formáció sem kivétel ez alól. A következőkben hadd idézzem Frank Stövert gondolatait, aki találóan fogalmazza meg az egyik legújabb és legérdekesebb albumborító értelmezését:
„Ezt nevezem én egy figyelemfelkeltő albumborító látványának. Egy kis hangya ül egy aligátor fején, és az aligátor szája cipzárral nyitható vagy zárható. Ahhoz (viszont), hogy megértsük a mögötte rejlő valódi elképzelést, egy kicsit mélyebbre kell mennünk: az aligátorcipzár az A-tól Z-ig tartó betűket jelöli – tehát ez nem más, mint a zenekar nevének egy újabb briliáns értelmezése az A-tól Z-ig (Alder/Zonder). Azaz Ray Alder énekes és Mark Zonder dobos. A debütáló albumon már szerepelt egy zebra szájában lévő alma – utóbbi még az album hátlapján és a belső grafikáján is megjelent. Az A-Z zenekar magját Ray Alder énekes (Fates Warning) és Mark Zonder dobos (Warlord/Fates Warning) alkotja, de a többi muzsikus sem újonc a zeneiparban: Jimmy Waldo billentyűs az Alcatrazz alapító tagja, Philip Bynoe basszusgitáros (sokak mások mellett) Steve Vai-jal is dolgozott, míg Nick Van Dyk és Simone Mularoni gitárosok a Redemptionban és a DGM-ben aktívak”.
A zene pedig. Ahogyan az a muzsikustól elvárható, briliáns, hibátlan, konkrétan nálam – már most kijelentem – a bronzéremig jutottak, év végi top 10-es listámat illetően. Eleve nem is hibázhattak, lévén sokat látott, tapasztalt zenészekről, virtuózokról van szó, ugyanakkor gyorsan hozzáteszem, hogy debütáló anyagjukat nem ismerem. A ’70-es évek hard rockja feszül neki a ’80-as évek dallamos metaljával, értelemszerűen progresszív rockkal/metallal megvadítva, amelynek – szerintem – semmi köze sincs a Fates Warninghoz, lévén annál súlyosabb és nem jellemző rá az F. W. monumentalitása, nagy ívűsége. Értelemszerűen komplex a megközelítés, ugyanakkor megjegyezhető tételekkel töltötték meg a tartalmat, a nótákban bőven van kapaszkodó, a hallgató egy pillanatig sem veszti el a fonalat. Kommünikéjükben az áll, hogy az első single az új lemezről, a Nothing is Over, de facto nyilatkozatként szolgál, amely előrevetíti/bejelenti a kvintett 10 dalból álló második munkáját és zenei tervét. Ebből szerintem olyan sokat nem tudunk meg, ha csak az nem, hogy említett, szóban forgó tétel az anyag egyik legjobbja. Azért az egyik, mert mindegyik dal az anyag legjobbja. Továbbá, a zenekar lehetővé teszi/tette Ray Alder számára, hogy megmutassa kiváló hangjának egy másik oldalát.
Mire gondolt a költő? „Régóta csinálom ezt, és főleg a tiszta énekhangomról vagyok ismert. De A-tól Z-ig-ben, különböző megközelítéseken dolgozom a hangommal. Sokkal durvábban énekelek, mint általában, ahogy szoktam, sokkal keményebben”. Hozzátéve, hogy „ez a zene alkalmas erre, és lehetőséget ad arra, hogy megmutassam vokális személyiségem egy másik oldalát”. Ami a számokat illeti: „nem felemelők, nem szerelmes dalok, de mindenképpen mások. Szerintem sokan találnak majd bennük valamit, amivel tudnak azonosulni”. Sőt, azt is közzétették a reklámban, hogy az A – Z album minden bizonnyal tetszik majd a progresszív rock rajongóinak – nem mintha olyanok lennének, mint a Dream Theater; (pedig, de – teszem hozzá én), inkább a zenekar progresszív hangulatú és határokat/határait feszegető zenei szándékkal rendelkezik, miközben megőrzi az együtt éneklős jelleget. (Ez is igaz). Maradjunk annyiban, hogy nem hat, talál be feltétlenül elsőre, de harmadjára már igen. Pl. a már említett Nothing is Over dallamai, refrénje, beköltöztek a hallójárataimba, és onnan nem jönnek/jöttek ki. A ’70-es éveket (nevezetesen a Deep Purple-t) idézik a Nothing is Over billentyűtémái, ahogyan az I Am Numbot is, borult kezdéssel operál az A Wordless Prison, balladisztikus felhangokkal kísérik a Reaching Outot, enyhe borultság a Now I Walk Away-ben is tetten érhető, míg a Learning to Fly sem Tom Petty And The Heartbreakers, sem Pink Floyd feldolgozás, hanem saját szerzeményük. Veszélyesen támad, gyomrozik a basszusgitár, Mark Zonder, (ahogyan korábban szokott) brillírozik, Ray Alder, pedig Ray Alder, nem hiszem, hogy bármit is szükséges hozzáfűzni teljesítményéhez.
Fentebb már említettem, hogy számomra a 2025-ös év termésének harmadik legjobb lemeze az A-Z anyaga – csak a Dream Theater és a Wall Of Sleep előzi meg. És még ha akarnék sem tudnék rajta fogást találni. Szimplán azért, mert hibátlan.
