„Az athéni Khirki brutális, görög népzenei motívumokkal átitatott metal zenével érkezik május 2-án az A38-ra” – olvastam a Facebook-on a buli beharangozóját, ami nyomban felkeltette az érdeklődésemet. Meghallgattam a csapat legutóbbi albumát, a két évvel ezelőtt megjelent Κυκεώνας-t, majd még egyszer, és még egyszer… és aztán gyorsan megvettem a jegyet a csapat néhány nap múlva esedékes budapesti koncertjére.
(Mivel finoman szólva nem olvasom folyékonyan a görög szövegeket, a lemez címét magamban egészen mostanáig Kukevásznak ejtettem, holott a helyes ejtés Kikeonasz, ami kaotikus helyzetet, zűrzavart, bonyodalmak sorát jelenti. S ha már itt tartunk, Khirki nem más, mint Kirké, a görög mitológia istennője, varázslónő, aki – mint emlékezhetünk – Odüsszeusz társait disznókká változtatta.)
Egy kicsit úgy vagyok a Khirki zenéjével, mint voltam annak idején a szintén hellén Villagers of Ioannina City muzsikájával, ami éppen szokatlansága, újszerűsége miatt volt számomra vonzó, izgalmas. Előrebocsátom, nem tartom magam a görög népzene nagy rajongójának, azt semmilyen formában nem hallgatom, sőt, igyekszem messze elkerülni, valami mégis azt súgta, hogy egy ilyen fúzióból akár még jó dolgok is kisülhetnek. A lényeg az arányokon van: hogy a metal legyen a hús és a népi motívumok rajta a fűszer, nem pedig fordítva. És Khirkiéknél pontosan így történik: a zenéjük zúzósabb, pörgősebb, mint a Villagers of Ioannina Cityé, az etno-hatás pedig mindenekelőtt Dimos Ioannou énekében és gitárdallamaiban, a ritmushangszerek (Spiros Stefanis) szertelen használatában, valamint a klarinét és a hegedű egy-egy dalban történő megjelenésében érhető tetten. Továbbá, három dalban női vokál is színesíti az összképet.
A koncertre készülve természetesen a 2019 óta létező athéni trió bemutatkozó nagylemezét, a 2021-es Κτηνωδία-t (Ktinodia) is meghallgattam, amely nagyjából hasonló zenét kínál, mint utódja – annyi különbséggel, hogy a Κυκεώνας nagyobbat üt, valamivel érettebb, erőteljesebb, sokszínűbb alkotás.
Ha iparibb lenne, a nyitó riffelés (Featherless) egy az egyben a Fear Factory stílusát idézné, míg a döngölős folytatásról nekem elsőként a Mastodon neve ugrik be. Az elején még semmi folkoskodás, aztán az ének epikussága és a melodikus, népi hangszeressé torzított gitársound hallatán már felsejlik a banda valódi arca. Az erőteljes basszus (Orestes Katsaros) és a sűrű perkaerdő mellé elszállós téma párosul.
A Pumping the Veint felvezető, pörgős, sodrott riffből egy gyors rock and roll nóta bontakozik ki. Koncerten tipikus közönségvadító tempó – remélem, Dimosék az ilyen intenzívebb nótákat sem hagyják majd otthon.
A The Watchers of Enochban kapjuk az eddigi legkarakteresebb népzenei kiállást: perka, akusztikus gitár, majd keleties dallamok, már elektronikus rásegítéssel, a szóló alatt vastag basszusalappal. A vad dobolás alatt egy képzeletbeli törzsi rituálé kiáltásait halljuk, ami engem a két új-zélandi „maori” brigád, a Shepherds Reign és az Alien Weaponry világára emlékeztet.
Ehhez képest a lemez egyetlen görög nyelvű dala, a Συμπληγάδες (Szimplegádesz, a Boszporusz bejáratánál elhelyezkedő hatalmas, mozgó sziklák, amelyek ókori görög mondák szerint időnként összeütköztek, és összezúzták a köztük áthaladni próbáló hajókat) egy jóval megfontoltabb, epikusabb, himnikusabb darab, nagyívű férfikórussal és jórészt torzítatlan gitárral. A szerzemény utolsó harmada minden ízében metalosított folk darab: a ritmusok és a dallamok is a balkáni tradíciókat idézik.
A lemez legjobb dala véleményem szerint a „B oldalt” indító Your Majesty, amelyben a kitűnő refrén mellett a népi fúvós hangszer feltűnésének is fültanúi lehetünk, amely izgalmasan töri meg az addig száguldó tempót.
A Father Wind merengő eleje látványos kontrasztot képez a nóta nekibuzduló második felével – mintha nem is ugyanazt a szerzeményt hallgatnánk.
A lemez leghosszabb és zeneileg legpöpecebb szerzeménye az utolsóként elhangzó Heκate. A tempó visszafogottabb, a súlyok mázsásabbak, a dal vége – a hatodik perc elejétől – olyan, mintha egy jammelés közepébe cseppentünk volna: ráérős, belassulós, egymásra figyelős, a hatást élvező, a képzeletbeli közönséggel cinkosan összenéző pillanatok ezek.
Összességében, a Κυκεώνας-ban vérpezsdítő ritmusokat, remek ének- és gitárdallamokat hallunk; komor címe ellenére igazi örömzene ez, túlnyomórészt táncolós-ugrálós tempóban, hangulatban. Ha közvetlenül megjelenését követően hallom, nem kizárt, hogy év végi Top 10-es listámon is helyet kapott volna.
Rövid idő alatt nagy kedvencemmé vált a csapat; naná, hogy várom május 2-át.
