Nem minden fekete-fehér. Ezt példázva Coly szintén megírta a maga kritikáját az új Dark Angel albumról, azonban az övé szöges ellentéte a korábbi íráshoz képest.
Dávid Laci kollégám és mások is alaposan leszedték a keresztvizet a Dark Angel 34 évnyi hallgatást megtörő, új albumáról. Nem csodálom: rajongóként egy igazán nagy durranást vártak, libabőrös katarzisban reménykedtek, ehelyett azonban valami középszerűt kaptak, csalódtak régi kedvenceikben.
Nálam nem állt fenn ennek a veszélye: soha nem voltam DA-fan, egyedül az 1986-os Darkness Descends LP-t ismertem tőlük, és az sem fészkelte be magát a szívembe. Ugyanakkor nyitott vagyok arra, hogy meghallgassam az ilyen, hosszú tetszhalott állapotot követő, a csapatot újradefiniáló, bizonyítási vágytól fűtött anyagokat. És ahogy az Infernal Majesty, a Messiah, az Evil Dead vagy a Possessed visszatérő nagylemezeit is tudtam (vagy még jobban tudtam) szeretni, mint a korai albumokat, a Dark Angel legfrissebb alkotásával is jól megvagyok.
Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az anyag egyetlen nagy csapkodás – az elején. Gene Hoglanék nyilván meg akarták mutatni, hogy még mindig van bennük kraft, és az ifjabb generáció képviselőivel is felveszik a versenyt. Nekem sem igazán jön be ez a fajta muzsika, a középtempók viszont nagyon is, amelyekről legtöbbször a pályatárs Slayer munkássága jut eszembe. Ilyen komótos témákkal már a nyitó, címadó nótában is előjönnek, a harmadikként felhangzó Woke Up to Blood pedig kifejezetten pofás dobolással-riffeléssel indít. Ron Rinehart hangja az én ízlésem szerint lehetne egy kicsit, néhány hanggal dallamosabb, de azon sem akadok fenn, amit hallok.
Az első igazán nekem íródott dal a végig középtempós Sea of Heads. Az ének hallatán már itt felsejlik előttem a Sacred Reich szelleme. Egyik kedvenc nótám, legalábbis alaptémám az albumról a Scalar Weaponry-ben hallható; az ének itt is Phil Rind-es, a muzsika pedig egy igazi thrash-tornádó. És milyen pörgős riffel nyit a Scarface the Room is! E dalok hallatán nehezen tudom elképzelni, hogy valaki átlagosnak, középszerűnek, felejthetőnek mondja az Extinction Level Event-et. Esetleg az történhetett, hogy a kritikus az első két nóta meghallgatását követően mondott véleményt, hiszen az anyag középrésze kifejezetten élvezetes. Az E Pluribus Nemo verzéiben minden eddiginél Sacred Reich-esebb, kiabálós éneket hallunk, plusz a komótos, kutakodó hangszeres témák is új színnel gazdagítják az anyagot.
Amin összességében kellemesen meglepődtem, hogy az új Dark Angel számomra messze nem hallgathatatlan anyag. Nem lesz a kedvencem, különösebb fogósság híján utólag egyetlen nótát sem tudok felidézni róla, viszont egész biztos, hogy a jövőben hamarabb fogom elővenni, mint a csapat bármelyik korábbi albumát. Nálam ez a teljesítmény négyes alá.
