A 2021-ben alakult lipcsei Firmament két évvel ezelőtt megjelent debüt nagylemezével, a „We Don’t Rise We Just Fall”-lal igen megörvendeztette a ’70-es években gyökerező hard rock/heavy metal fanokat, köztünk engem is. Viszont az addig eltelt idő alatt valami igazán mágikust kotyvasztottak ki a „hexenküche”-ben. Az idei „For Centuries Alive” album egy nagyon rafinált anyag: első hallásra elégedetten hümmögtem azt gondolva, hogy rendben van ez a korong. Majd egy dal beütött, méghozzá nagyon! Ráadásul a lemez közepén, refrénjével beégetve magát a szürkeállományomba. Azon kaptam magamat, hogy újra és újra visszaugrasztom a lejátszót arra a bizonyos szerzeményre, hogy vígan futkosson végig hátamon a hideg, libabőrös legyen az alkarom és összeszorítsam öklömet, heroikusan az egek felé emelve! Viszont nem kellene ennyire előreszaladnom, hiszen ez még csak a kritika bevezetése, de nem bírok magammal, haha!
Miután komolyságot és látens profizmust erőltettem magamra, az első dolog, amit „word dokumentumra vetnék”, hogy hatalmasat ugrottak minőségben a germán srácok a két album között eltelt idő alatt. Nem mintha gyenge anyag lett volna a debüt, de mintha itt már kezdene kikristályosodni a banda saját hangzása. Néhol még persze emlékeztet a Thin Lizzy-re, a Blue Öyster Cult-ra, a Wishbone Ash-re vagy ha „modernebb” bandákra szeretnék gondolni a néhai Black Trip-re vagy éppenséggel a Wytch Hazel-re, de jóval több egyéni íz sejlik fel a „For Centuries Alive”-on. Epikus, fogós és néhol sötét hangulatú dallamos metal muzsika ez. Stefan Deutsch (basszer), Jonas Zeidler (dobos), Tom Michalik (gitáros), Philipp Meyer (gitáros) és az első album után a bandához csatlakozott Marco Herrmann (énekes) még véletlenül sem akarják véka alá rejteni a hatásaikat, viszont lehet érezni a korongon, hogy valami igazán emlékezetest szerettek volna megalkotni, ami szerintem sikerült is.
A „Solarion’s Wake” energikus intrója sejteti, hogy több NWOBHM elem is fel fog bukkanni az anyagon. A „Pulsar” egy tempós tétel, berántja a hallgatót. Amint végigfut a tekintetünk a dalcímeken, nem nehéz kitalálni, hogy a Firmament témák terén lehorgonyzott a fantázia és a fantasztikum köd mögé rejtőzött, messzi kikötőjében. Szerencsére nem annyira giccsparádé gondolatok kerültek a szövegekbe, a pallos lóbálást sikerült mellőzniük, viszont annál több misztikumot, megfejtésre váró titkokat és mágiát sikerült a dalokba csempészniük. „A Legend of the Fall” (utalás talán a „fall”-lal a korábbi albumra?) továbbviszi a lendületes riffelést, remek ikergitár harmóniákkal. A „Swear By the Moon”-ban még inkább érezhető szerintem a Black Trip hatás, amit nagyon hiányolok a mai heavy metal színtérről. Olyan szívbemarkoló tud lenni egy efféle énektéma, mint amit ennek a szerzeménynek a refrénjében hallhatunk, megtámogatva Thin Lizzy-s gitár „párbeszéddel”. A korai Iron Maiden és Wishbone Ash szellemét viszi tovább „An Anthem For the Spotless Mind” tetszetős galoppozós riffekkel.
Viszont a „B oldal” tartogatja az igazi csemegéket a heavy hallgatók számára! Direkt szemmel tartottam a lelkesedésemet, hogy a hetek során mennyire fog alábbhagyni a következő dal kapcsán… Nos, semennyire. A „Brother of Sleep” egészen biztosan ott lesz a „2025 legjobb dalai” listámon. Remekül felépített tétel, viszont, ami mindent vitt nálam, az a fenomenális refrén: megfeszül az izom, libabőr, ökölbe szorul a kéz és már alig várom, hogy teli torokból üvöltsem azokat a sorokat egy Firmament koncerten! Ez a dal nálam egy telitalálat! Ha szeretnétek megismerkedni a zenekarral, akkor ezt a számot ajánlom, méghozzá átütő lelkesedéssel! Alig ocsúdtam fel az „Álomtestvér” okozta sokkból, máris érkezik a „Csillagfenevad”. Mérget mernék rá venni, hogy a „Starbeast” egy igazi koncertkedvenc lesz, energikus heavy rock zakatolásával és fülbemászó énektémáival. Az úriemberek úgy tartják az ikergitáros harmóniákból sohasem elég, így az „Into the Realms of Distant Wonders” szintén tartogat pár riff-csodát. Az albumot a „The Empress and the Foundling” zárja, amelyben a Dio-korszakos Black Sabbath egyik legnagyobb tételének, a „Falling Over the Edge of the World” dallamait véltem felsejleni, amely nem panasz a részemről, hanem szívből érkező dicséret. Méltó lezárása egy kiváló korongnak.
A konklúziót nem is kívánom bő lére ereszteni: ha szereted az igényes, ikergitáros, fogós dallamokkal telepakolt hard rock/heavy metalt, amely a 80-as évek hajnalára repít vissza, és kedveled a cikkben hatásként felsorolt bandák bármelyikét, akkor a „For Centuries Alive” neked készült!
„Brother mine, on this godly shrine – / end these burning times, / in this place that time forgot. / A crimson wound, not sealed enough. / But still, I’m breathing…”
