Svédek, melodic death metalt játszanak, és még csak 12 évesek. Mármint zenekarilag. 3-4 éve ennél a résznél fordultam volna ki az ajtón, hiszen minden porcikámmal tagadni próbáltam a (svéd) melodic death metal létjogosultságát, aztán jött szép sorban az In Flames, a Bloodred Hourglass, a DevilDriver, a The Halo Effect, és 180 fokos fordulatot vett a véleményem. Azt a mai napig tartom, hogy a melodic death metal nem valódi death metal, szóval dukálna neki egy másik név, de hogy e bandák nélkül szegényebb lenne a metal színtér, az egészen biztos.
2023, újabb fordulópont: Coly felhívja a figyelmemet a The Forgotten EP-re, és abban a pillanatban egy új Orbit Culture rajongó született, hiszen megismertem a TÖKÉLETES melodic death metal bandát. A többi hasonló előadó közül magasan kiemelkedik a csapat azzal, hogy a dallamosság és az énekes részek mellett nem feledkezik meg a kellő brutalitásról és súlyosságról, az OC pedig ez alapján a melodic death metal cölöpverő üzeme.
Így érkeztünk el 2025-be, és a kislemezek alapján már alig vártam, hogy hallhassam a teljes új lemezt, a Death Above Life-ot, és már most előrebocsájtom, hogy az éves listám első három helye közül az egyik már garantáltan a csapaté. Mert mit is hallhatunk ezen a korongon?
Az Inferna mint nyitódal még csak tisztességes iparos munka, az OC összes jellemzőjével, de aztán a Bloodhound rögtön magasra teszi a lécet. Iszonyú lendület és energia van a dalban, tökéletesen dühös, fröcsögő refrénnel, ami talán az egész album egyik legemlékezetesebb pillanata is egyben. Ha ezt a számot hallom, mindig jókedvem lesz tőle, pedig a srácok biztosan nem mókázásnak szánták ezt a düh-himnuszt.
Az Inside the Waves a csapat dallamosabb oldalát mutatja meg, de ez is jól áll nekik, hiszen a dallamok továbbra is tökéletesre csiszoltak, miközben olyan mázsás riffek potyognak a hangszerekből, hogy csak kapkodja az ember a fejét.
A The Tales of War sejtelmes kezdése szokás szerint jót jelent az OC-nél, mert ismét egy súlyos darab bontakozik ki emlékezetes refrénnel. A Hydra egy lassabb, de annál testesebb darab, remek énekes résszel, nekem valahogy a Metallica fekete albumos korszaka jut eszembe róla. A Nerve sajnos nem kiemelkedő darab, azt is hihetnénk, hogy az album elfáradni látszik, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, hiszen jön a lemez talán legjobb darabja, a Death Above Life, ami szintén egyfajta death metal-himnuszként fogható fel, míg a The Storm szintén top kategóriás szerzemény őrületes szintieffektekkel, miközben megmarad iszonyúan dühösnek és zsigerinek. Nem is jutott bele dallamos ének, így semmi sem töri meg a fékezhetetlen pusztítást, miközben valahol ott van a mélyén a dallamosság.
A Neural Collapse-szal a zenekar még egyszer nekifut, hogy laposra döngölje a maradék agysejtjeinket, és ismét kísért a visszatérő, kétségbeesetten dallamos ének. A The Path I Walk egy kis prüntyögős darab, ami egy picit furán jön ki az album végére, de kellőképpen karcos is, ezért egyértelműen nem nevezném csalódásnak a lezárást. Fura párhuzam lehet, de nekem olyan, mintha a Vén Európa metal változatát hallgatnám.
Összességében az Orbit Culture bitang egy albumot szállított a rajongóinak, és nem úgy tűnik, hogy kifulladna a banda kreativitása. Hiába a sok szintis aláfestés, az OC továbbra is szigorú, de igazságos. Maradjon is így, és akkor a következő évtizedekre megvan a kedvenc melodic death metal bandám.
