A svéd bolond brigád tavalyi, Dance Devil Dance című lemeze után az akkori kritikámban (itt) bátran megjósoltam, hogy az Avatarnál elérkezett a szintlépés ideje, és a következő lemezével képes lehet stadionokat önállóan megtöltő zenekarrá válni. Gyorsan lelövöm a poént: nem, sajnos nem vált. Hogy miért? Hamarosan kiderül…
A Dance Devil Dance számomra rendkívül izgalmas alkotás volt, változatos, műfajokon át bátran szörföző zenei világa teljesen magával ragadott, és ez a zenekar legnagyobb erőssége is: fantasztikus érzékkel kalapálják össze a látszólag össze nem illő elemeket is egy egységes, homogén egésszé, miközben megőrzik a zenekarra alapvetően jellemző nyerseséget.
Ilyen elvárásokkal kezdtem bele az új album meghallgatásába, de sajnos a valóság azonnal arcul csapott, mert hát mi ez a Tonight We Must Be Warriors? Értem én, hogy valamiféle kifacsart power metal himnusz-szerűség akar lenni, csak hát a végeredmény pont nem ez lett, mert hiányzik belőle az a csavar, ami avatarossá tenné. Ez így csak egy langymeleg valami, aminek semmi keresnivalója nincs egy Avatar lemezen.
Szerencsére az In the Airwaves helyes vágányra tereli az albumot, hozza az Avatar-hangzást, ha létezik ilyen, és végre az énekben is ott van a nyerseség és erő, ami a nyitó dalból hiányzott. Lehet örömködni – gondoltam, amíg meg nem hallottam a harmadik számot, a Captain Goat-ot. Ok, srácok, feszegessétek a műfaji határaitokat, aranyos, hogy folk metallal is próbálkoztok, de bocs, ez így nem fog menni. Az első meghallgatáskor konkrétan forró ólomért imádkoztam a fülembe, annyira idegesített ez a kis szösszenet. A Captain Goat egy teljesen felesleges, lényegtelen, súlytalan szerzemény, soha többé nem akarom hallani.
Mondjuk ha érzelmi hullámvasutaztatás volt a célja az Avatarnak, akkor jól végezték a dolgukat a srácok, hiszen a következő szám, a Don’t Go in the Forest számomra az album talán legerősebb száma technikás építkezésével, fantasztikus refrénjével és okos szövegeivel. Nagyjából ott a helye az Avatar diszkográfiában, mint a The Eagle Has Landed-nek vagy a Bloody Angelnek. Tényleg nagyon fülbemászó, de ettől még mélyen borzongató és nyers, vagyis végre sikerült eltalálni a tökéletes Avatar-elegyet, ahogy a Death and Glitz-nél is, amiben a vinnyogókórus egyszerűen zseniális. Az Abduction Song is jó irány, ügyesen keverik a srácok a dallamos és hörgős részeket, viszont a Howling at the Waves-re már csak a „kellemes” jelzőt tudom aggatni, a Dead and Gone and Back Again-re pedig még azt sem. Értem én, hogy valami nagyívűt is szerettek volna alkotni Avatarék, és azt is el tudom képzelni, hogy népszerű lesz a koncerteken, mert jól lehet énekelni és kart lóbálni rá, de számomra az egyetlen pozitívuma, hogy a felszín alatt érzékelni vélek valamiféle keserűséget is, az meg mindig bejön.
A Take This Heart and Burn It-ben minimális az ötlet, a refrén meg rendkívül ripacsosra sikerült, a Magic Lantern pedig valami pszichedelikus katyvasz akar lenni, de eddigre engem ez a lemez már elvesztett.
Szóval röviden pontokba szedve:
- Nem, sajnos nem lett alanyi jogon stadionzenekar az Avatarból.
- Nem, nem felejtettek el zenélni, de ez most egy picit kevés volt. Pont azért nem örülök, mert tudom, hogy az Avatar ennél SOKKAL többet tud.
- EP-t kellett volna kiadni 4 számmal, és akkor most boldog lennék.
- Ettől még várom a következő lemezt, de inkább nem jósolgatok.
Kedvencek: Don’t Go in the Forest, Death and Glitz, Abduction Song, In the Airwaves
