Necropsia: Mélység (1995)

A ’90-es évek közepe elég rendesen átrajzolta a heavy metal térképét. A grunge és a pop/punk már lecsengett, ezt pedig mintegy „kihasználva” friss, új hangzású csapatok bontottak vitorlát, kialakítva és létrehozva a groove-os alapokon mozgó modern/nu metal színteret. Machine Head, Korn, később Coal Chamber, Deftones stb. (Tulajdonképpen ennek előfutárai az Exhorder és a Pantera voltak. Aztán ezzel párhuzamosan újra felfutott a tradicionális heavy metal és a retro thrash színtér is.)

Értelemszerűen ez az „új hullám” hazánkat sem hagyta hidegen, lévén egy rakás újonnan alakult banda kapaszkodott fel erre a trendre: Strong Deformity, Cadaveres De Tortugas, Mind Control, Neck Sprain, Replika, Mindcrime, Ektomorf, Womb stb. (Ja, és a hip-hop/hardcore mozgalom is rendesen pörgött ezekben az időkben.) Kis túlzással élve ekkoriban idehaza egy igazi sikertörténet született, mégpedig Debrecenben, amikor 1992-ben Pósafalvy Krisztián gitáros, Gazda Gábor basszusgitáros és Szilágyi István dobos amatőr zenekarához csatlakozott Bodnár Zsolt (Böske) és Kálmán Balázs énekes.

1992 július 26-án megszületett a következő néhány év egyik legnagyobb magyar underground üstököse, a Necropsia, a srácok pedig nem tétlenkedtek: még azon év decemberében rögzítették első demójukat Álmaink tükrében (Avagy a valóság vetülete) címmel, majd ezzel indultak útnak, és több tucat koncert keretében ismertették meg magukat a hazai underground színtérrel. 1993-ban az első demó sikereit követte a széles szakmai elismerést kiváltó Trans Express demó, amellyel neveztek az első magyarországi Marlboro Music Rock-In tehetségkutató versenyre. Az ötös 283 pályázó zenekarból, számos elő- és középdöntőn keresztül végül az első helyen végzett, ami rengeteg segítséggel és lehetőséggel járt.

Ennek köszönhetően például 1994-ben a Biohazard előzenekaraként léphettek fel a Pecsában (azon ott voltam), majd a Marlboro anyagi támogatásával turnéra indulhattak a Tankcsapda vendégeként, és 1995-ben megjelenhetett első nagylemezük, a Mélység, amely közel 10 000 példányban fogyott el, és hatalmas közönségbázisra talált.

(Hozzáteszem: a Transcendental Express daluk felkerült az első Demonstráció válogatásra; 1995 tavaszán felléptek a Carmennel, a Jerichóval, a Subjecttel és a Wellingtonnal – a Kerekes utcában – az első Metal Hammer Feszten; 1995 februárjában a Tankcsapdával közös német turné után önálló országos körútra indultak; majd az összes nyári fesztiválon hatalmas sikerrel szerepeltek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1994 májusában, az akkor még a Thököly úton működő Riff-Röffben csíptem el őket a Bedlam előzenekaraként. Ott találkoztam Lénárd Lászlóval – R. I. P. –, megkérdeztem tőle, írhatok-e a buliról, ő igennel válaszolt, így a beszámolóm az 1994. júliusi Metal Hammerben jelent meg. Majd teljesen véletlenül, mindenféle reklám és promóció nélkül 1995 februárjában, a Nyugatinál, a Total Carban is láttam a Necropsiát.)

Amikor azonban a banda 1995 januárjában bevonult a debreceni Music Box stúdióba, hogy felvegye bemutatkozó nagylemezét, a felállás jelentősen módosult. Krisztián, Pisti és Böske maradtak, Kálmán Balázs viszont már nem volt tagja a zenekarnak; az új basszusgitáros – Gazda Gábort váltva – Virág „Ales” Zoltán lett, míg másodgitárosként Oroszi „Rossi” Tibor (ex-Tessila) csatlakozott hozzájuk.

Ales így emlékezett vissza:
„Nem tudom, próbáltak-e mással. Nekem Böske szólt, hogy hallotta, basszusozom. Akkoriban szinte mindenki ugyanazokra a helyekre járt Debrecenben, így nagyjából mindenki ismert mindenkit. Behívták az eredeti alapító basszusgitárost, Gazda Gabit katonának, és kellett valaki, aki addig helyettesíti az épp nemrég alakult bandában. Úgy beszéltük meg, hogy amíg betanulom a számokat – mert akkor már voltak koncertek, és épp bejutott a zenekar a Ki Mit Tud helyi elődöntőjébe, ahol hamarosan fel kellett lépni –, megosztva játszom majd a dalokat a Guillotine basszusgitárosával, Mamuttal (Pongor Zoltán – R. I. P.), mert ő ismerte a demó számait, és a két banda az első időkben többször játszott együtt. Így is lett: a koncertek egyik felében Mamut játszott, a másikban én. Amikor pedig meglettek a számok – sőt, újak is születtek –, onnantól mindent én játszottam.”

Arra a kérdésre, mekkora előélettel rendelkezett, így válaszolt:
„Kb. semennyivel sem. Zenélni akartam, volt egy barátokkal alakított zenekarunk, ami leginkább a buliról szólt (két próba… 🙂). Én nyertem a basszusgitárosi posztot, mert a dobosnak mondták, hogy jól áll a kezében a dobverő, a gitárosnak meg volt gitárja… Amikor a Necropsiába kerültem, már jártam a debreceni Rocksuliba, ami akkoriban indult. Ott tanultam basszusgitározni, de nem mondanám, hogy addigra bármit igazán sikerült volna elsajátítanom. Zeneileg az akkori keményebb dolgokat hallgattam, a régebbi Sepultura-lemezek sokat forogtak nálam, meg persze mindenféle metál – például a Tyrant, arra emlékszem, sokat hallgattam –, és akkoriban kezdtek feltűnni a nem metálos, de kemény zenék is, mint a Body Count vagy a Helmet. A Suicidal Tendencies pedig alap volt a haverokkal.”

A Marlboro Rock-In kapcsán sokáig úgy tudtam, hogy Rossi érkezése után készült egy új promóciós anyag is, ám Ales helyretette a dolgot:
„Csak neked mondom, nem volt másik demó. Kettő volt összesen, meg a válogatáskazetták. Rossival a Tessila próbatermében kezdtünk jammelni, mert épp nem volt saját próbatermünk, és ők megengedték, hogy náluk próbáljunk. Senki sem emlékszik pontosan mikortól, de egyszer csak teljes jogú tag lett. A Marlboróra az akkori szervezőnk, Őri Feri küldte el a Trans Express demót, mondván, legfeljebb nem válaszolnak. Minket is meglepett, amikor szóltak, hogy mehetünk az elődöntőbe. Addigra már volt koncerttapasztalatunk, kiforrott műsorunk, nem gondoltuk túl a dolgot. Azt kevesen tudják, hogy ’93-ban megnyertünk egy másik tehetségkutatót is, de azon kívül, hogy kimondták, hogy mi vagyunk az elsők, nem történt semmi. Ezért voltunk kicsit szkeptikusak a Marlboróval kapcsolatban. Amikor megnyertük, szó szerint össze kellett szedni minket az E-klubban.”

A Mélység legfontosabb sajátossága, hogy teljesen atipikus zenei szerkezetekben gondolkodtak. A végeredmény nagyjából semmihez és senkihez nem hasonlítható, különösen ahhoz képest, ami akkoriban „menő” volt. Egyáltalán nem beskatulyázható anyag, tele apró nüanszokkal és részletekkel, ráadásul a könnyen befogadhatótól olyan messze áll, mint ide Lacháza. Egyfajta voivodos elvontság és borultság jellemzi, súlyos gondolatokkal és szövegekkel párosítva.

Az Ismeretlen katona nyitánya már előrevetíti mindezt, majd a madárcsicsergéssel induló Zóna tovább fokozza a hangulatot, kapkodós hardcore-os részekkel és váltásokkal. Néhány hallgatás után világossá válik, hogy ismerik a Biohazardot, a Rage Against the Machine-et, a Helmetet – de az elvontság végig megmarad. Country-s ízű bevezetővel indul a Hamut lehel a csend, flamencós betétekkel, a címadó Mélység borult hangulattal, míg a hip-hopos/funky-s Ne kritizáld! sokak számára a „magyar Sweet Leaf”. Ott van még a Szakadék szélén, az Árnyak a tűz körül, a Kitárt vénák, az Esőtánc, valamint a brutálisan groove-os Trans Express.

Ales basszusjátéka rendkívül markáns, Szilágyi Pisti technikásan és változatosan dobol, a többiek pedig szintén száz százalék feletti teljesítményt nyújtanak. Tudatos koncepció azonban nem állt a dalszerzés mögött, ahogy Ales is megerősítette:
„Nem volt tudatos koncepció, nem voltak fejben előre kitalált dalszerkezetek. Valaki hozott egy témát, elkezdtünk rá jammelni, és amikor láttuk, merre halad, hozzáfűztünk még dolgokat, amíg egésznek nem éreztük. Minden próbán, élőben alakult ki, ezért működött koncerten is ennyire intenzíven.”

A változatosság tudatos keresése szintén alapelv volt:
„Törekedtünk arra, hogy ha valamit már csináltunk, legyen más. Kísérletezők akartunk maradni, miközben a lendület és az energia megmarad. Ezek elsősorban koncertdalok voltak.”

A Ne kritizáld! Sweet Leaf-párhuzamát viszont határozottan cáfolta, hangsúlyozva, hogy inkább az egyéni szabadságról szólt, és tudatos kontrasztként került mellé a Kitárt vénák.

A korszakról így fogalmazott:
„Forrt a zenei élet, jöttek az új hangok, emberközelibb zenék születtek. Nem félistenek beszéltek a színpadról, hanem az utca embere. Itthon is ezért volt nyitott mindenki az újra. Jó példa erre a Judgement Night filmzene.”

Az én véleményem pedig az, hogy ezek a cívisvárosi fiatalok nemzetközi mércével mérve is zseniális, már-már progresszív albumot tettek le az asztalra, minden trendet és skatulyát átlépve. Őszintén gratuláljunk nekik, köszönjük meg, és húzzuk ki magunkat arra a tudatra, hogy mindez magyar földön született. Erre az albumra joggal lehetnek büszkék.