Tabu témák tudatos boncolása
Egy újabb magyar zenei projekttől kaptam felkérést, hogy hallgassam meg, véleményezzem, illetve promózzam a zenéjüket (mit ne mondjak, kezdek népszerű lenni, hehe!), és igazából erre nem is mondhattam nemet. Adam Ardens barátomat ugyanis már elég régóta ismerem, és nagyra tartom: nemcsak kiváló énekes, hanem remek dalszerző, énektanár, és nem mellesleg viking is egyben! Amikor először hallottam a Savage Lairben az első nyersanyagokat, amelyeken Borisszal dolgoztak, meglepett, hogy Adam egy sokkal extrémebb zenei oldalát készül megmutatni a világnak, és már első hallásra is meggyőzőek voltak a demók.
De milyen projektről is beszélek? Elnézést, hogy ezt nem már az elején említem: ez a Sesquipedaliophobia.
A Sesquipedaliophobia extrém metal formáció 2025 nyarán alakult. A dalokat Ardorifer (Adam Ardens) kezdte írni, majd később csatlakozott hozzá Istar (Liptay Zoltán) gitáros-basszusgitárosként, valamint Pseudonymum (Deme Tamás) dobosként. Hogy a formáció hosszabb távon projektként vagy zenekarként definiálja-e magát, azt majd az idő dönti el.
A Sesquipedaliophobia alapvetése a tabu témák tudatos boncolása és az ezekből fakadó kérdések felvetése. A dalszövegek középpontjában az emberi vágy, az őszinteség és az irónia áll, a hangsúly pedig az önfeltáráson van. A zenekar tagjai más formációkban is aktívak, főként a metal zene melodikusabb irányzataiban; a Sesquipedaliophobia viszont egy olyan tér számukra, ahol szabadon, kompromisszumok nélkül élhetik ki zenei és esztétikai végleteiket.
A név egy valós, ugyanakkor abszurd félelmet takar: a hosszú szavaktól való félelmet. Eredetileg a latin Hippopotomonstrosesquipedaliophobia volt a teljes alak, ám a zenekar végül a rövidebb, mégis jelentéstartalmát megőrző formát választotta – hogy ne egy víziló jusson mindenkinek az eszébe.
A bemutatkozó EP, a Gospel of Profanum december 7-én jelent meg a digitális platformokon. Négy tételt tartalmaz, játékideje 19 perc. A borító, a logó, valamint a nyers demók alapján már előre volt egy sejtésem, hogy milyen extrém ötvözetű lesz ez a kislemez, és ahogy először lepörgettem az anyagot, egyértelművé vált: jó kezekbe került Szaratfugyinov Borisz által, mert tisztán hallatszik, hogy itt minőségi produkcióról van szó.
Az EP első tétele – egyben az intró – a Porta, amely sejtelmesen és hátborzongató módon indul.
Belépés egy tabuk nélküli világba. Az ajtó, ahol minden kimondhatóvá válik. Nem is tagadom, ez rendesen felcsigázta az érdeklődésemet, hogy vajon mit fognak az ember képébe vágni.
Ezután azonnal berobban a Reverse, amely irgalmatlan lendülettel indítja el a támadást. A folyamatos TU-KA TU-KA dobolás és az igazán érdekes főriff-kombináció hallatán egyből a korai Cradle of Filth, illetve a Dimmu Borgir aranykora ugrik be. Ardorifer black metalos vokálstílusa valóban éjfeketévé varázsolja a dalt, Istar gitárszólója pedig kifejezetten stílusossá teszi. Szövegileg félreértett motívumokról és félreértelmezett vágyakról szól: rengeteg jelkép és ösztön elszakadt eredeti jelentésétől a mai világban, és ezt a problémát boncolgatja a dal. Nem gondoltam volna, hogy találok egy számot, amely ekkora elgondolkodtatásra késztet, de a Reverse határozottan ezt tette velem.
A következő tétel a Dead on the Throne (897), amely tovább fokozza a sötét atmoszférát, és egy valós történetet mesél el: a Hulla zsinatot, amikor i. sz. 897-ben egy halott pápát állítottak bíróság elé. A középkorban akadt néhány igazán „érdekes” esemény, és ezek mindig remek alapanyagot szolgáltatnak metal bandáknak. A dal az emberi hatalom, megszállottság és erkölcs groteszk határvonalát mutatja be. Szerkezetileg nagyon dallamos, helyenként selymesen simul bele a sötét, komor középkori atmoszférába, amit a kórusének és a gregorián hatás csak tovább erősít. Nem a sebessége miatt lesz igazán impozáns, hanem az egész felépítése okán. Figyelmes hallgatással számos black és dark metal elem fedezhető fel benne, sőt, helyenként még gothic jellegű hatások is. Ez a dal nálam kilóra megvett.
Zárásként érkezik az A Torn Page from Someone’s 69th Letter, amelyben Borisz is vendégszerepel. A dal egy provokatív kérdést jár körül: miért szégyelljük a vágyat, de nem az erőszakot? Az erotika és a testiség továbbra is tabu, miközben az erőszak társadalmilag „elfogadott” – és valóban, szinte nap mint nap ezzel szembesülünk. A szám egy remek akusztikus gitár- és zongoraintróval indul, majd egy blackened death és melodikus death metal keverékű szerzemény bontakozik ki belőle. Hibátlan sötét melódiák, mély atmoszféra, blast beatek és helyenként virtuóz, klasszikus zenei tematikák jellemzik. Sokszor a modernebb Behemoth jut eszembe róla, de néhol a Cradle of Filth hatása is tetten érhető – ami számomra kifejezetten meggyőző. Borisz és Ardorifer duó vokáljai pedig szó szerint hab a tortán: lehengerlően illeszkednek egymáshoz ezen a sötét tónusú szerzeményen.
Miután többször is lepörgettem az EP-t, már csak azt kívánom, hogy ez a formáció élőben is bemutatkozzon. Rendkívül kíváncsi lennék, koncerten mennyire tudják visszaadni ezt a sötét atmoszférát – különösen ebben az időszakban, amikor az ilyen zenék nekem személy szerint különösen jól esnek. A dalok szerkezetileg részletesen és aprólékosan kidolgozottak, a maszterelés kifogástalan, és szerencsére nem az a „magnós” 90-es évekbeli hangzás jellemzi őket (bármennyire is autentikus és TRVE lenne). A szövegi tematika pedig mélyen elgondolkodtató.
A Sesquipedaliophobia bemutatkozása nálam hibátlanra sikeredett, és nagyon remélem, hogy a jövőben lesz még alkalmam bővebben is írni róluk.
