Manchester számomra maga volt a megtestesült Metal Metropolisz, legalábbis néhány évig, amikor ott éltem. A klubok, a lemezboltok, a pezsgő fém színtér mind azt az érzést keltették, mintha új otthonra találtam volna. Egy zenekar azonban kiemelkedett számomra a tucatnyi tehetséges banda közül: az Ascalon. A 2016-os első EP-jük, a Reflections hatalmas kedvenccé érett az azóta eltelt közel egy évtized alatt, ezért részemről nem kis várakozás előzte meg a debütalbum, a The Black Library megjelenését.
A 2025-ös korong egy megváltozott felállású zenekart mutat. A bandából távozott Chris Marsh gitáros és Alex Varley basszusgitáros. A stúdióban Matt Gerrard énekes/gitáros magára vállalta a basszustémák feljátszását, a szólók terén azonban nem maradt egyedül: csatasorba állt az új gitáros, Craig Devlin, hogy tehetségével újabb szintre emelje a bandát. Lássuk, sikerült-e megütni az EP amúgy is magasra tett mércéjét.
A The Black Library többé-kevésbé konceptalbum, a dalok az egyik kedvenc képzeletbeli világomba kalauzolnak el: egy sötét jövőbe, ahol csak a háború létezik – a Warhammer 40K grimdark poklába. Aki nemcsak a Bolt Thrower brutális riffjei iránt érdeklődött, hanem előszeretettel forgatta a Realm of Chaos bookletjét is, már kaphatott ízelítőt ebből a tematikából. Az Ascalon lemezének címe sem véletlen: a Fekete Könyvtár egy titkos, labirintusszerű hely, amelyet az eldarok hoztak létre. Itt őrzik a titokzatos harlekin csapatok a Káoszról szóló feljegyzéseket és kódexeket, számtalan démonidéző grimoárt, valamint a „halhatatlan” necronok titkait (ha a forrásaim pontosak).
Az intróként szolgáló Prospero Burns címe utalás a Prospero bolygóra, amely a Thousand Sons űrgárdista légió otthona volt a Horus-eretnekség idején. Prospero bukása és a pszik üldözése az egyik ikonikus 40K-esemény, így az instrumentális bevezető egy katasztrofális pillanat atmoszféráját megragadó zenei impresszió. Az intró után berobban a Thousand Sons: Matt karakteres vokálja, az erőteljes dobmunka, a galoppozó ritmusok és a melodikus gitárharmóniák jellemzik a tételt. A NWOBHM-jegyek tagadhatatlanok, Matt és Craig szólói remek összhangban szólalnak meg – elég csak belehallgatni a címadó dalba vagy a szintén erős Event Horizon-ba. Utóbbi nem biztos, hogy újabb 40K-s téma, inkább a hasonló című, briliáns, 1997-es sci-fi/horror filmre utal (ami azért simán elment volna egy Warhammer-fanfictionnek is). Mindenesetre talán ez az album legmarconább, leggonoszabb szerzeménye.
A No Worlds Left To Conquer is kitűnik a lemezről: pörgős, Maiden-szerű galoppja és dallamos ikergitárszólói könnyen a heavy hívek kedvencévé válhatnak. Nemcsak zeneileg húzható párhuzam a Maidennel, hanem szövegileg is: Nagy Sándor élete szolgált inspirációul. Az All Empires Fall lassabb, monumentális hangszereléssel indít, majd dinamikus váltásokkal teremt izgalmas kontrasztot. Itt ismét visszakacsintunk a 40K történetek világába, Vörös Magnusszal és az ő szerepével a Horus-eretnekségben.
A következő dal egy pofás speed/power darab: a Staff of Stars száguldó regéje egy pórul járt gonosz mágusról szól, akit magába rántott az idő örvénye. Kellett neki tiltott tanokba belekontárkodni, haha! A szám viszont nem tréfadolog: igazi kétlábdobos támadásokkal operál. A Maiden-imádat szerencsére továbbra sem költözik ki az Ascalon próbaterméből, így az Eyes of Horus a Vasszüzek által is kedvelt egyiptomi koncepciókat idézi meg – bár inkább a Discovery Channel éjfél körüli műsorcsokrával: ki építette a piramisokat? Tutira az ufók! Pedig már olyan szívesen belemagyaráztam volna, hogy ez is egy Warhammer-es track, utalva a Fekete Légió címerére.
Lazán követi a Staff történetét a zárótétel, az Edge of Rainbow, amely kontrasztot képez párja galoppozásával, és hatalmas szólók csendülnek fel benne. Mellesleg emlékeztet a korai demók és az EP dalainak világára.
Az Ascalon első nagylemeze szenvedélyes tisztelgés a tradicionális fémzene előtt, amely büszkén merít a ’80-as évek heavy metal hagyományaiból. A csaknem 36 perces anyag erős alkotás, bár megérdemelt volna egy teltebb, kerekebb hangzást. A Reflections EP dalszerzését egy picivel egységesebbnek érzem, ugyanakkor az album érezhetően ambiciózusabb. Craig Devlin szólómunkája, Matt Gerrard nyers, mégis melodikus vokálja és Vince Scott mennydörgő dobolása garantálja, hogy a lemez berántsa a gyanútlan hallgatót ebbe a metalos képzeletvilágba.
Remélem, nem kell ismét tíz évet várni a következő anyagra – az sem baj, ha single vagy split formájában érkezik. Továbbá itt volna már az ideje egy magyar koncertnek is!
Burn the heretic! Kill the mutant! Purge the unclean
