Az előzményekről már korábban írtam (itt), így csapjunk is bele a lényegbe!
„Szokás szerint” 4 nappal az esemény előtt érkeztem Miamiba, ismerve magamat, vagyis hogy mennyire rosszul bírom a jetlag-et. A hajnali indulásnak és a gyors zürichi átszállásnak köszönhetően helyi idő szerint 14:40-kor landolt a gépem, így a szállás elfoglalása után South Beachen jöhetett is egy kis sörözés egy helyi kis sörfőzde kocsmájában, hogy estére kellőképpen lefáradjak.
A hétfői napom még strandolással telt, a 28 fok és a verőfényes napsütés éles váltás volt az itthoni hóhelyzethez képest, de közben a metalhajó facebookos csoportjaiban már sorra jöttek a hírek, hogy kinek hogyan törölték a járatát a rossz idő miatt Amerikában. Az egyik szobatársam például hétfő helyett csak szerdán esett be, közben négy járatát is törölték. Ezekben a napokban úgy tűnt, Európából sokkal könnyebb eljutni a helyszínre, mint Amerikából.
A rossz idő aztán begyűrűzött Miamiba is, a kedd és a szerda kifejezetten hűvös és esős volt, ezer éve nem volt ilyen a környéken, így ezt az időt leginkább lazítással töltöttem, és mint megtudtam, a hajó előtti szervezett események is elég kis lángon pislákoltak. Közben pedig a hajóval kapcsolatosan is érkeztek hírek: mivel a 3. napi tervezett megállóján, Nassaun szombatra rossz időt jósoltak, ezért a szervezők úgy döntöttek, a második napon lesz a kikötés. Ezzel természetesen borult az addigi menetrend, újra kellett szervezniük a koncertek sorrendjét.
Közben szépen lassan jöttek a hiányzó bandák nevei is (elutazásomkor még 7 hiányzott), de látszott, hogy a végére elfogyott a muníció, mert a szervezők már csak az alsó polcról válogattak, vélhetően ingyen, fellépési lehetőségért cserébe. Így kerülhettek a line-upba olyan, általam még sosem hallott brigádok, mint a tréfás nevű Minipony, vagy a Trash Panda, hogy a Trick or Treatet már ne is említsem. Az viszont pozitívum, hogy a „kötelező” 60 banda mellé még +1-ként bedobták a Leaves’ Eyest is.
Így jött el aztán az indulás várva várt napja, 01.29. csütörtök! Ezúttal is szervezett keretek közt, pont a szállodám elől induló bérelt busszal jutottam ki a kikötőbe, ahol ezúttal meglepően simán ment minden a reptérre emlékeztető hajóterminálban. Az ESTA-szabályok szerencsére változtak, nem kellett újat igényelnem, így nagyjából 20 perc telt el a buszról való leszállásom és a hajóra lépésem között, amibe belefért az útlevél-ellenőrzés és a kézi csomagom átvizsgálása is. Soha jobb kezdést, és még csak 12:30 óránál jártam.
Szerencsére 13:00-tól már a szobánkat is elfoglalhattuk a lakótársaimmal, ami az előző évek ablaktalan kabinjaihoz képest komoly előrelépés volt. A szoba alapterülete kábé az eddigiek kétszerese volt, rendelkeztünk erkéllyel, a fürdőszoba már-már hatalmas volt, káddal (!), és már nem emeletes ágyakon kellett nyomorognunk. Ez a sok-sok extra nagyjából plusz 500 dolláromba került idén, de azt kell, hogy mondjam, az utolsó fillérig megérte, jövőre is ilyen szobát szeretnék.
Mivel az első koncert csak 17:30-kor, a hajó indulása után kezdődött, az időmbe bőven belefért egy kis sörözés, egy ebéd a kantinban és a hajó bejárása elejétől a végéig, hogy aztán végre belecsapjon a húrokba a thrash legenda Vio-lence. Érdekes tény, hogy tavaly is egy thrash csapat, az Onslaught nyitotta meg a koncertsorozatot, akik nagyon kitettek magukért, és ez a Vio-lence legénységéről is elmondható. Pillanatok alatt forró lett a hangulat, hiszen mindenki ki volt már éhezve egy kis élő zenére.
A nyitó nap mindig hatalmas adrenalin-bomba, az első lendülettől vezérelve én is mindenbe belekóstoltam, ami csak szembe jött, így csak címszavakban mesélnék az 1. napi, további élményeimről.
Xandria – dekoratív énekesnővel előadott kardozós-sárkánydugós metal (by Majka), nekem élőben bejött, lemezt azért nem hallgatnék tőlük.
Strike Master – ők számomra teljesen ismeretlenül érkeztek, a mexikói thrasherek nem is sok nyomot hagytak bennem, bár a legkisebb színpadon léptek fel, így alig láttam belőlük valamit.
Gama Bomb – ők voltak számomra az egyik legnagyobb húzónév, ehhez képest mini színpad jutott nekik, de így is nagyot mentek a villámgyors és rohadt vicces thrash metaljukkal.
Kamelot – itt is ezerrel ment a kardozós-sárkánydugós metal, de itt sajnos koránt sem olyan dekoratív az énekes, mint a Xandria esetében.
Anthrax – mit lehet még leírni a nap fő fellépőjéről, amit még nem írtak le? Igazi old school thrash metal banzájt láthattam tőlük.
Kanonenfieber – ők voltak számomra a nap meglepetése. Most tekintsünk el a jelmezesditől (vénségemre pillanatok alatt megunom a beöltözős bandákat), meg hogy a háború az sosem jó móka, mert a német fiatalok (bárkik is legyenek a maszkok alatt) iszonyatosan nagyot mentek, teljesen letaglózták a közönséget. Szerintem 2026 egyértelműen az ő évük lesz, valami olyat hoztak be a metal színtérre, ami még nem volt, és ezt nem egyvalamivel érték el, hanem a zene+imázs+energia szentháromságával. Bárkivel beszéltem a koncert után, mindenki csak áradozott róluk. Én meg a második fellépésüket sajnos jól átaludtam a szobámban.
FOLYT. KÖV: HAMAROSAN
Addig is íme, egy lista az összes fellépő egy-egy számával, ha valaki legalább ily módon szeretné átélni, milyen zenékkel is találkozhattam az idén: