Igencsak régen írtam ezen hasábokra, de mint a Lovebites megveszekedett rajongója, feltétlenül szükségét éreztem annak, hogy a csapat ötödik, 2026. február 18-án megjelent stúdiónagylemezéről kanyarítsak egy kritikát. Nos, elöljáróban annyit, hogy ért meglepetés, nem is kicsi, de azután a fejemben helyükre kerültek a dolgok, miután ezt, a tűkön ülve várt anyagot többször, nem felületesen hallgatva végigpörgettem.
Napra pontosan három évvel jelen ismertető írását megelőzően (2023. február 22.) jelent meg a legutóbbi, Judgement Day címre keresztelt stúdiónagylemeze a hölgyeknek (az ezt éltető cikkel debütáltam szerzőként a RattleAD.hu-n – itt), ami azonnal beszippantott és arra késztetett, hogy mindent, ami ettől a remek ötösfogattól elérhető, meghallgassak és kivesézzek, amely tevékenység nálam végül is abban kulminálódott, hogy egy szerencsés lehetőséget megragadva repülőre ültem, hogy élőben láthassam őket – mondani sem kell, beleszaladtam eddigi életem top öt koncertjéből az egyikbe úgy a több száz általam élőben látott produkció közül (eme kalandról itt olvashattok). Különösen a Miyako Watanabe/Midori Tatematsu gitár(istennő)páros arcbamászó, a csapat hangzásképét domináló, sűrű szólójátéka húzott be rendesen és ez mintegy védjegyként végigvonul a banda pályafutásán. Egészen eddig. No de figyelem, ez az album iskolapélda lehetne arra, hogy nem szabad rögtön az első, felületes hallgatás után véglegesnek szánt konklúzióra jutni. Ellenkezőleg.
2025 Szentestéjén – mintegy karácsonyi ajándékként – meg is kaptuk az első, The Castaway című, klipes single-t a lemezről, ezzel nyit amúgy maga a lemez. No, ez hozta azt, amit a Lovebitestól várunk, epic hangulat, bődületes szólók a két bárdistától…aztán most, 2026. február 14-én (Valentin-napra, nesze!) közzétették a Reaper’s Lullaby c. számot, ami meg biza egy magas oktánszámú, sötétebb hangulatú vérbeli thrash dara, a Lovebites eddigi leggyorsabb tekerése, tuti közönségkedvenc lesz! Itt már meg is ragadnám az alkalmat a dobos Haruna dicséretére, mert amit és ahogy ezen a lemezen ügyesen, okosan, ízlésesen és húzósan összekalapál, azt kötelező tananyaggá tenném mindenki számára, aki arra adná fejét, hogy rock/metal-műfajban alkosson dobosként. Ez a pici hölgy egy igazi mester!
Eljött 2026. február 18., a lemez hivatalos megjelenésének napja (mármint online, ugyanis az előrendelt fizikai adathordozókat leszámítva a Lovebites újonnan szerződött, az Ázsián kívüli területekre jogot szerzett istállója, az osztrák Napalm Records ez év május 8-tól kezdődően teríti a kézzelfogható adathordozókat) és persze sokadmagammal azonnal rávetettük magunkat a friss anyagra. No és mit kaptunk tizenkét számban és egy óra négy perc tíz másodpercben? Ha az összképet nézzük, ez az anyag összességében talán a Lovebites eddigi „legszellősebb” produktuma, tele főhajtással a 80-as évek aréna- és tupírhajrock/metalja irányába (különösen, ha a lemez középtáját nézzük: Out Of Control/Wheels On Fire – na ez utóbbinál ki gondolta volna meghallgatás előtt, hogy a csuklógyilkos reszeléseiről ismert Midori pont egy napsugaras, laza dalt ír annak örömeiről, hogy milyen flash megtankolni a kabriót és elindulni a naplementébe?). Mindemellett kísérletezőbb – és a hölgyek zenészi profizmusát igazolandó, mégis nagyon jó – produktumok is helyet kaptak a lemezen: a Dream Of King a modernebb ritmikájával, arabos feelinggel, a Blazing Halo, ahol a (funkos!) számot egyébként jegyző basszista Famit hagyják kibontakozni – mintha már korábban írtam volna, hogy ezzel a leányzóval, aki még mindig csak 23 éves és így bőven a legfiatalabb tagja az ötösnek, nagyon nagyot húzott a Lovebites, igazi klasszis. A korábban már dicsért Haruna jegyzi – szerintem – a lemez egyik legjobb dalát, mely a Forbidden Thirst címet kapta, kalózmetalosan induló (vesd össze a borító, illetve a The Castaway klipjének tengeren hánykolódó hajó-koncepciójával), ámde csodásan fülbemászó fő gitártémával operáló, zakatolós nóta.
Amit ki kell emelni: a lemez egyik nagy erénye, hogy itt aztán hagyják Asamit kibontakozni. Ő ugye eredendően nem rock/metal-torok, ám a zenei témákkal a többiek nagyon jól aládolgoznak és így a mikrofonos frontlány csodaszép, gyárilag R’n’B-re kalibrált orgánumát maximálisan, saját karakterében érvényre tudja juttatni. Ellentétben a Judgement Day lemezzel, itt szerepel ballada is, Eternally címmel (Asami jegyzi), amely a lemez leghosszabb, 7 perc feletti és nagyon érzelmes dala – de hát ez nem is lehet másként, hiszen Asami a kislányának szánta és pont az iránta érzett szeretetét öntötte dalba. A lemez ugyanakkor most is – mint a Judgement Day esetében – egy igazi bangerrel zár, ez a One Will Remain, ahol is Miyako egy olyan csodás gitárintroval nyitja a dalt, hogy nálam ezzel a mozdulattal felült ama bizonyos mitológiai hegytetőre úgy Gary Moore és Marty Friedman közé. Gyors, fülbemászó, epikus heavy/power dalról van szó, mely méltón zárja a Lovebites ötödik stúdiónagylemezét.
Mint írtam az elején: elsőre meglepődtem a lemezen – és nem feltétlenül pozitív értelemben. Csak mikor egészében kezdtem emészteni a dolgot, rájöttem: nem a gombhoz kell szabni a kabátot, hanem fordítva. A zenekar önazonos maradt és az, amit ezzel az anyaggal elénk tettek, világosan mutatja, hogy mennyire érett, a bevett formulá(ik)tól eltérni merő, mégis egyenletes, kikezdhetetlen minőséget megtestesítő zenészekről beszélhetünk. Jómagam az arcgyalulóan technikás, wall of sounddal keretezett, sűrű megoldásokért rajongok istenigazából – itt mást, de mégis kiváló végeredményt kaptunk, természetesen hibátlan szólókkal. Csakis és csakis az én készülékemben levő szubjektív ízlésbeli hákli miatt vonok le fél csillagot az ötből, ugyanis ez egy bitang jó lemez, amelynek minden igényes rock/metalzenét hallgató egyén polcán kötelező helye kell, hogy legyen.
