Energikus HC
Elég sok hardcore zenét hallgatok, de mindig meglepődöm, hogy vannak együttesek, amelyek totálisan kimaradtak az életemből. Így jártam a Lionhearttel is.
A Lionheart egy 2004-ben alakult kaliforniai (Oakland) hardcore zenekar, a West Coast hardcore egyik meghatározó képviselője. Ha kell egy viszonyítási alap, ebbe a vonalba tartozik például a Terror is, így nagyjából volt elképzelésem, mire számíthatok. A zenekart Rob Watson alapította, stílusuk pedig a klasszikus hardcore punkot, a thrash metalt és helyenként hip-hop elemeket ötvözi. Hangzásukban olyan bandák hatása érezhető, mint a Hatebreed, a Blood for Blood vagy a már említett Terror.
Első nagylemezük, a The Will to Survive 2007-ben jelent meg, és azonnal felkeltette a műfaj rajongóinak figyelmét. A 2010-es évek elején olyan albumokkal szilárdították meg helyüket, mint a Built on Struggle (2011) és az Undisputed (2012). Rendszeresen turnéztak Európában, többek között a Persistence Tour keretében a Biohazard és a Suicidal Tendencies társaságában. Bár 2016-ban bejelentették a feloszlásukat, a szünet nem tartott sokáig: 2017-ben a Welcome to the West Coast II albummal tértek vissza, és azóta is aktívak.
A „barátomnak” (és ellenségemnek), a Spotify-nak köszönhetően dobta fel nekem a legújabb lemezüket, a Valley of Death II-t, amely hivatalosan január 6-án jelent meg. Gondoltam, ha már hardcore, belehallgatok – legfeljebb nem fog meg. Hát ilyenkor mondom azt, hogy a kíváncsiságom és az ösztöneim nem csaltak meg: már első hallgatásra elkapott a lemez.
Az album mindössze 23 perces, és 10 rövid, ütős tételből áll. A gitárok mázsás súllyal szólnak, a dobok élesek és precízek. A lemez legfőbb erénye a sallangmentes, utcai szintű hitelesség és az a fajta nyers energia, amely az első pillanattól az utolsóig mosh pitbe invitálja a hallgatót. Bár helyenként a dalszövegek túlzásba viszik a „keményfiús” kliséket – de az ég szerelmére, ez hardcore! Ennek pont ilyennek kell lennie.
A zenekar tagadhatatlanul profi abban, amit csinál: energikus, rövid és ütős dalokat írnak, amelyek egyetlen célja a brutális zúzdázás. A tízszámos korongon több vendégelőadó is felbukkan, tovább színesítve a hangzást – nézzük sorban!
A Bulletproof nyitányként klasszikus „two-step” ritmusokkal és bandaüvöltésekkel azonnal megadja az alaphangot – igazi hardcore himnusz.
Másodikként érkezik a Chewing Through the Leash, amely szerintem a lemez egyik csúcspontja. Itt a Kublai Khan TX énekese, Matt Honeycutt vendégszerepel. Brutális breakdown, és persze a jellegzetes „kutyaugatás” sem marad el – ami mostanában eléggé felkapott a hardcore-ban.
Az Ice Cold egy azonnali hardcore klasszikus: a Stone Cold Steve Austin-féle üvegcsörömpöléssel indul, majd könyörtelen riffjeivel mosh pit-kedvenccé válik. Fenyegető hangulata már az első másodpercekben betalál.
Ezután jön a címadó Valley of Death II, amely sötét atmoszférájával és lázadó szövegvilágával viszi tovább az előző album örökségét.
Az ötödik tétel, a No Peace, egy baljós, szinte lázálomszerű darab, ahol a basszus és a mélyre hangolt gitárok dominálnak – gigapluszpont.
Alig ér véget, már jön is a Roll Call: rövid, indulatos szám, tele fenyegető, csordavokálos refrénekkel – azonnal darál.
A Salt the Earth a lemez egyik dallamosabb pillanata, ahol a fogós riffek egy kis lélegzetvételnyi szünetet adnak a folyamatos pusztítás közepette. És erre tényleg szükség van.
A pihenő azonban nem tart sokáig: a Release the Dogs alig másfél percnyi színtiszta dühkitörés.
A In Love with the Pain egy egyszerűbb felépítésű, de rendkívül hatásos dal, amely egyértelműen élő előadásokra készült – ezt nagyon szívesen megnézném koncerten.
Zárásként érkezik a Death Grip, amelyben az A Day to Remember tagjai működnek közre. Érdekes módon a kollaboráció nem lágyítja el a hangzást – épp ellenkezőleg, egy még robbanékonyabb befejezést ad az albumnak.
Összegzés
Véleményem szerint ez eddig a legerősebb hardcore anyag, amivel idén találkoztam. Igaz, helyenként kiszámítható, és a műfaji elemek is klisésnek hathatnak, de nem ettől a bandától várom a világmegváltást.
A dalok rövidek, ütősek, kifejezetten mosh pitre tervezve: csordavokálos refrének, pusztító breakdownok, combos riffek és betonbiztos groove-ok jellemzik őket. Rob Watson hangja nyers és közvetlen – pontosan az, amire szükség van.
Egy határozottan kiemelkedő mosh pit himnuszt kaptunk.
