Első ízben a ’80-as évek végén zúdultak rám olyan mennyiségben új zenék, hogy nem tudtam feldolgozni őket, nem voltam képes elmélyedni bennük. Mindez akkor történt, amikor Benjoe-val elindítottuk a nyomtatott Rattle Inc. fanzine-t, aminek köszönhetően új kapcsolatokra tettem szert, olyan haverokra, munkatársakra, akik számos remek bandával, albummal ismertettek meg. Hetente tettem szert számomra addig ismeretlen csapatok anyagaira, amelyek aztán nagy kedvenceimmé váltak, vagy – sokszor érdemtelenül – hosszabb-rövidebb időre a feledés homályába merültek.
Ilyen volt az amerikai Anacrusis bemutatkozó nagylemeze, a Suffering Hour is, ami csak mostanában, hogy újra sűrűbben hallgatom, került nálam az őt megillető polcra. Valamiért keveredett a fejemben a Pyracanda, az Anacrusis és a Sacrosanct neve, zenéje (az ugyancsak akkortájt feltűnő Acrophetről, Atrophyról és Apocripháról nem is beszélve); annak idején szinte egyszerre érkeztek, aztán valahogy elsikkadtak. A Pyracanda Two Sides of a Coin-ja (1990) persze azóta szintén beérett nálam, a Sacrosanct debütalbuma, az ugyancsak 1990-es Truth Is – What Is viszont a mai napig nem szerettette meg magát velem.
A St. Louis-i Anacrusis progresszív thrash-t játszott, ami olyan csapatokkal helyezte őket egy mezőnybe, mint a Voivod, a Watchtower, a Coroner, a Vektor vagy a Blind Illusion. Az 1984-es megalakulást és két demót követően, 1988-ban rukkoltak elő jelen albumukkal, amit a ’90-es években még további három LP követett.
A Kenn Nardi (ének, gitár), Kevin Heidbreder (gitár), John Emery (basszusgitár), Mike Owen (dob) négyes mindössze öt nap alatt rögzítette az anyagot, amelyet ráadásul – 1200 dollárból – ők maguk is finanszíroztak. Mindez persze egyáltalán nem hallatszik a muzsikán, amely tömörsége ellenére itt-ott kifejezetten dallamos alkotás.
Ami elsőre némileg megtévesztő lehet, az a komor-szomorú hangulatú, fekete-fehér borító, amelyet látva doom metal, esetleg dark rock muzsikát várnánk a srácoktól.
Az A oldalt nem meglepő módon az album egyik legjobb szerzeménye, a Present Tense nyitja, amelynek rafinált tempóváltásai és remek szólói közé egy fogós melódiát is sikerült becsempészniük. Nardi alapvetően tiszta, acsarkodó éneke itt-ott rövid sikolyokba fut ki. A hangszeres szólamok szépen elkülönülnek egymástól: a gitárok mellett a ritmusszekció játékát is élvezet hallgatni. Úgy összetett és agyas ez a muzsika, hogy közben egy pillanatra sem válik túlzottan komplexszé, követhetetlenné.
Az Imprisoned egy fogós riff-fel, a R.O.T. (Reign of Terror) sikoltozós, köpködve elhadart refrénjével állít maga mellé. Ami azonban még a Present Tense-nél is nagyobb sláger, az a lemez B oldalán elsőként elhangzó A World to Gain: már a riffelés is magával ragadó, az ének pedig szinte végig dallamos. Nem ismerem a banda többi albumát, de ha egy dallal kelleme népszerűsítenem őket, egyértelműen ez lenne az.
A Frigid Bitch és a Fighting Evil elején is a basszusgitár jut minden addiginál hangsúlyosabb szerephez, utóbbi nótában ráadásul az általam oly’ fontosnak tartott dallamoknak is teret engednek. A The Twisted Cross kvázi lírai szerzeményként indul, aztán szerencsére beindul a zakatolás. Nardi talán ebben számban sikoltozik a legtöbbet, a szóló alatt pedig markánsan, gyönyörűen elválik egymástól a ritmus- és a szólógitár útja.
Az ezredfordulót követő újrakiadásokra bónuszként a Black Sabbath N.I.B.-jének feldolgozása és egy hidden track, az instrumentális Munsters Theme is felkerült. Iommiék klasszikusát teljes mértékben sikerült a saját képükre formálniuk: a nóta náluk már-már punkosan felgyorsítva szólal meg.
A fent említett előképek közül az Anacrusis muzsikájáról nekem mindenekelőtt a Blind Illusion neve ugrik be, megfűszerezve nem kevés coroneres ízzel. Speed/thrash-nek nem nevezném, bár a nótákban a gyors, száguldós, kapkodós témák vannak túlsúlyban, és a sound is kellően durva, mélyre hangolt. Mai fejjel azt gondolom, a Suffering Hour felfelé lógott ki korának másod/harmadvonalas thrash albumai közül – kár, hogy e produkciójukkal Nardiék nem jutottak magasabbra.
A második nagylemezt (Reason – 1990) még ugyanez a felállás készítette, majd két doboscserét követően az Anacrusis
1993-ban feloszlott. S bár 2009-2013 között ismét aktivizálták magukat, lendületükből akkor már csupán a régi töltött káposzta felmelegítésére (korai dalaik újbóli rögzítésére) futotta. 2019-ben – egyetlen koncert erejéig – megint összeálltak (ennek emlékét az An Evening with Anacrusis – Live at Delmar Hall 2019 élő album őrzi), azóta viszont semmi hír róluk, a Metal Archives szerint feloszlottak, csupán Facebook-oldalukon őrzik a régi szép idők emlékét.
Kár értük: ahogy sok más veterán pályatársuk, akár ők is előrukkolhatnának egy igazán ütős, friss impulzusokat árasztó anyaggal…
