Úgy gondolom, szerkesztőségünk, kis közösségünk egyik közös kedvence, közös zenei nevezője az 1978-ban Chicagóban létrejött Trouble. Igen, még talán a „nagyon elvetemült” Size-é is… 😊 A lényeg, hogy a banda munkásságával mindannyian tisztában vagyunk; egyes kiadványaikat egyenként vettük górcső alá, mi több, Coly korábban a teljes diszkográfiájukról is megemlékezett. Ellenben mind a Run to the Light, mind pedig negyedik lemezük méltatása kimaradt eddig a szórásból. Utóbbi bemutatására pedig remek apropót ad az idei év, lévén a korong 35 éve, 1990. február 13-án jelent meg – jubileum tehát.
Ahhoz, hogy az összefüggéseket megértsük, vissza kell mennünk az időben. 1984 – Trouble (Psalm 9), 1985 – The Skull, 1987 – Run to the Light. (Mindhármat a Metal Blade adta ki.) Ezután viszont eltűntek, mi több: Eric Wagner (kurva nagy R.I.P.), valamint a műfaj egyik legnagyobb és legkarakteresebb gitáros párosa, Rick Wartell és Bruce Franklin mellé új ritmusszekció csatlakozott. Ők voltak Ron Holzner basszusgitáros (ex-The Behemoth) és Dennis Lesh dobos. Ez a felállás követte el a Run to the Light-ot.
De még mindig hol vagyunk 1990-től, amikor a Trouble kiadja leghatalmasabb lemezét? (Bár ez nyilván szubjektív, mert én az első anyag, e korong, a Manic Frustration és a Plastic Green Head között kurva nehezen teszek különbséget. Igazából nem is tudok – de nem is akarok.)
A kérdés adott: feloszlott-e a banda, vagy „jegelték” magukat? Minderre Ron Holzner basszusgitárostól kaptam meg a választ:
„Nem, nem oszlottunk fel. Miután turnéztunk az USA-ban King Diamonddal és elkészítettük a Run to the Light videoklipjét Bill Ward közreműködésével, elváltunk Dennis Lesh-től (aki azért kapta meg a pozíciót, mert Barry Stern akkoriban nem tudott csatlakozni hozzánk).”
(Itt jegyzem meg: Barry Stern a chicagói színtér kultikus figurája volt, a Zoetrope dobos/énekese; 2005. április 1-jén hunyt el csípőprotézis-műtét szövődményei miatt.)
Ron folytatta:
„Új dobos keresése, a menedzserünk kirúgása és az új dalok írása rengeteg időt vett igénybe.”
Sikeresebb volt-e a Run to the Light elődeinél?
Ron: „Abszolút. Minden nagyobb és több volt benne, mint az első két anyagban – kivéve a lemez elkészítését. Egy nagyszerű turné is sokat segít.”
Ezek után fordult rá a Trouble a negyedik lemez munkálataira. Ahogy a bőgős is utalt rá: szó sem volt feloszlásról.
Sőt, még ezt is hozzátette:
„Barry a zenekarral jammelt, miután Olly (Jeff Olson) kilépett, és állítólag a Run…-on kellett volna játszania. A Combat Records-szal kötött szerződés és az új Zoetrope-lemez miatt volt túl elfoglalt. Így került képbe Dennis. A ‘szünet’ alatt viszont Barry hivatalosan is csatlakozott, és Rick Rubin, illetve a Def Jam is érdeklődni kezdett.”
Megkérdeztem Ron-t, hogyan került hozzájuk Rubin, látott-e bennük fantáziát:
„Rick Rubin látott minket Los Angelesben, amikor King Diamond előtt játszottunk. Tetszett neki a potenciál, amit formálhat. Végül ugyanúgy megszerzett minket a Metal Blade-től, mint a Slayer-t.”
Majd hozzátette:
„A Metal Blade nagy volt akkoriban, de Rubin személye miatt átigazolni egy másik kiadóhoz – kibaszottul menő volt.”
Hogyan születtek az új dalok?
Ron: „Sok dal még Rubin belépése előtt íródott. Demót készítettünk, elküldtük neki. Bruce a zene nagy részét Rickkel és Erickel írta. Én is hozzátettem ezt-azt, Barry szintén.”
A kiadó kért előzetest?
„Igen. Neki csináltuk az első demót. Amikor további dalok születtek, azokat is elküldtük. A felkészülés során Rubin szétszedte a dalokat, és addig íratta át velünk a lemezt, amíg elégedett nem lett.”
A felvételek a Sound Cityben készültek – történelmi stúdió. Fotózás a chicagói Coliseumnál történt, maszter a los angeles-i Artisan Sound Recordersben. A dalok Wagner / Franklin / Wartell szerzemények, promócióként pedig három videoklip készült:
At the End of My Daze, Psychotic Reaction, R.I.P., valamint The Misery Shows (Act II).
A megjelenés időpontja zeneipari szempontból kulcsfontosságú. 1990-ben:
– csúcson volt a glam/hair metal
– szintén zeniten járt a thrash (Seasons, Rust in Peace, Lights…Camera…, Souls of Black, Twisted Into Form, Coma of Souls, stb.)
– a death metal már begyűrűzött
– a grunge pedig még csak készülődött
És ebbe a közegbe érkezett meg a Trouble IV – ráadásul év elején.
Az albummal kapcsolatban két dolgot mindenképp ki kell emelnem:
- Eric Wagner teljesen egyedi, utánozhatatlan hangját.
- Rick Wartell és Bruce Franklin szintén utánozhatatlan gitárjátékát, amely – legalábbis nálam – csak a King/Hanneman (R.I.P.), a Holt/Hunolt, a Piercy/Altus és a Shermann/Denner párosokkal van egy ligában. (A Hetfield/Hammett duó csak távolról integethet nekik.)
Nem mondanám, hogy a Run to the Light vakvágány volt, de az biztos: Rubin új életet lehelt a bandába (Eric akkori életvitele sem segítette őket). Az eredmény pedig: eszement ÁLLAT album.
Az At the End of My Daze indít –
„At the End of My Daze, it’s time to change my wayz…”
– és már itt dekára meg vagyunk véve. A dallamok és a refrén könyörtelenül bemászik a fülbe. A szöveg Eric függőségeire is utal, és jelzi: a Trouble megváltozott, és rengeteget fejlődött.
Mivel közmegegyezés szerint klasszikusról beszélünk, felesleges atomjaira szedni. De legalább ennyit muszáj leírnom:
The Wolf,
Psychotic Reaction (örök top 10 nálam – tanítani való riffekkel és a zseniális: „See the man standing in the rain…”),
The Misery Shows (Act II),
R.I.P. (talán a legsúlyosabb tétel – már-már előkészítése a Hello Strawberry Skies-nak?),
Black Shapes of Doom,
Heaven on My Mind.
Felmerül a kérdés: elkanyarodtak-e a ’70-es évek felé?
Ron:
„Rubin hatása is benne volt. Úgy írtunk és játszottunk, ahogy mindig. A ’70-es évek hatása mindig is velünk volt. Rockosabb lett – mint Deep Purple vagy Alice Cooper – de megmaradt a Sabbath és Priest is. Másképp akartunk heavy-k lenni. Groovy metal, doom – valahogy így.”
Továbbá: jobban eltalálták-e a ’70-es évek hangulatát, mint bárki más?
Ron:
„Azt hittük, modernek vagyunk. Más zenekarok jobban szóltak ’70-es stílusban: Masters of Reality, Ragin Slab, Pentagram. A hair metal bandák hippiknek hívtak minket. Mi csak tettük, amit tettünk – és szerintünk jobban, mint sok fiatal banda.”
A végeredmény pedig teljesen egyezik azzal, amit én is gondolok.
A IV mestermű?
Ron szerint:
„Abszolút! Minden remekül összeállt. Rubin producerként nagyszerű volt, a keverés is kiváló. Elsőrangú lemez.”
A promóció részeként ekkor játszottak először Európában is.
Ron:
„A Dynamo – utazás volt! A Sepultura-val játszottunk. Fiatalok voltak és kibaszottul klasszak! A hollandok úgy bántak velünk, mint a családtagjaikkal – és még mindig így tesznek.”
Számomra a Trouble pályája és lemezei kimerítik a „hibátlan” fogalmát. Kurva nehéz helyzetben vagyok, ha megkérdezik: „Melyik a kedvenc Trouble-lemezed?” Ma azt mondom: az első. Holnap: a Manic Frustration (eleve ezzel és a Memory’s Garden klipjével ismertem meg őket – és volt egy hazai zseniális banda is Memory’s Garden néven). Holnapután pedig lehet, hogy ez, vagy The Skull, netán a Plastic Green Head.
A lényeg:
a TROUBLE IV egy egyetemes, hibátlan metal klasszikus.
És ne feledjük: A Sinner’s Fame, E.N.D., All Is Forgiven – mind a korongon kaptak helyet, és mind hibátlanok.
Hail Trouble.
R.I.P. Eric Wagner, Barry Stern.
