Scott, a Cryptic Slaughter 1984-ben alakult, mégpedig általad dobon, Les Evans és Adam Scott gitáron, valamint Bill Crooks basszuson/éneken – hogyan jöttetek össze?
Mindannyian klubfocizás közben ismertük meg egymást. Adam és én egy csapatban játszottunk, és kiderült, hogy mindketten a Slayerért rajongunk. Ő tudta, hogy dobolok, én pedig tudtam, hogy gitározik, és mondta, hogy van egy barátja, Les, aki szintén gitározik, és szeretne zenekart alapítani. Bill kicsivel később csatlakozott. Alapvetően Slayer akartunk lenni, amikor elkezdtük.
Mivel ekkoriban mindössze 14–15 évesek voltatok, gondolom ez volt az első zenekarotok, igaz?
Igen, mindannyiunknak ez volt az első bandája. Voltak más barátaim is, akikkel beszéltünk arról, hogy zenekart alapítunk, de abból soha nem lett semmi.
Hogyan kerültetek be a helyi underground színtérbe?
Igazából nem nagyon volt még kialakult színtér, szóval mindenki, aki Slayert, metalt vagy Motörheadet hallgatott, ugyanazokra a koncertekre járt. Így ismertünk meg mindenkit. Emellett a kazettacserélgetés is sokat segített.
A Los Angeles-i színtér második hullámához tartoztatok olyan zenekarokkal együtt, mint a Megadeth, Detente, Decapitation/Necropolis, Wargod, Archenemy, F.C.D.N. Tormentor, Agent Steel stb.?
Mi inkább az első hullám részei voltunk. Olyan bandákkal együtt, mint a Hirax, Terrorizer, Tormentor, Excel és még sok más.
Szerinted ketté volt osztva a színtér? Az egyik oldalon a glam/hajmetál zenekarok, mint a Ratt, Mötley Crüe, Dokken, W.A.S.P., a másikon pedig a thrash/speed bandák, mint a Sceptre, Vermin, Slayer, Shellshock/Dark Angel, Metallica, Armored Saint, Abattoir stb.?
Ó, igen, abszolút! A glam bandák Hollywoodban, a Sunset Stripen játszottak, és úgy néztek ki, mint a csajok – minket ez egyáltalán nem érdekelt. A mi koncertjeink inkább Long Beachen, South Central Los Angelesben vagy a völgyben voltak.
A Roxx Regime/Stryper és a Tyrant/St. Vitus is ekkoriban tűnt fel – ők kilógtak ebből a közegből?
Igen, ezek a zenekarok inkább a saját útjukat járták, nem igazán tartoztak a thrash metal színtérhez. Bár a St. Vitus játszott néhány koncertet thrash bandákkal.
A Cryptic Slaughter egy demóval, a Life in Grave-pel robbant be, de azt már csak hárman vettétek fel – Les, Bill és te. Miért hagyta el Adam a zenekart?
Adam anyukája rávette, hogy hagyja abba a zenélést, mert azt szerette volna, hogy inkább a tanulásra koncentráljon.
A demó megőrizte azt a nyers intenzitást, ami később óriási hatással volt a grindcore-ra és a powerviolence-re, valamint sok crossover thrash bandára, egy olyan korszakban, amikor a punkok és a metalosok még nem igazán jöttek ki egymással?
Igen, amikor a banda indult, elég sok konfliktus volt a metalosok és a punkok között a koncerteken. De volt egy zenekar, amely összehozta őket: a Motörhead. Egy Motörhead koncerten már lehetett látni, hogy a metalosok és a punkok együtt buliznak, és idővel egyre több metalos kezdett el punkot hallgatni, és fordítva
Széles körben elterjedt a demótok az akkoriban kialakuló kazettacserélő undergroundban, igaz?
Igen, a kazettacserélés nagyon sokat segített abban, hogy a demónk eljusson az emberekhez. Emellett Katon a Hiraxből, aki nagy rajongónk volt, szintén rengeteget segített abban, hogy minél több emberhez eljusson. Ő segített abban is, hogy szerződést kapjunk a Metal Blade Recordsnál.
Ez megalapozta a korai sikereiteket?
A demónk sokat segített abban, hogy kialakuljon egy rajongótáborunk, és abban is, hogy leszerződtessen minket a Metal Blade Records.
A demó után Rob Nicholson basszusgitáros csatlakozott, Bill pedig énekes lett – pontosan hogyan került Rob a képbe?
Bill már nem akart egyszerre basszusgitározni és énekelni, inkább csak az éneklésre akart koncentrálni, ezért végül bevettük Robot a zenekarba. Egy közös ismerősön keresztül ismertem őt, és rajongója is volt a bandának.
Azért csatlakozott, hogy keményebb, súlyosabb, gyorsabb legyen a hangzásotok?
Az, hogy négyen lettünk, segített abban, hogy Bill csak az éneklésre figyeljen, és a koncerteken is jobb lett a hangulat, mert így többet tudott foglalkozni a közönséggel, mintha közben basszusgitározott volna.
Mit lehet tudni a zenei múltjáról?
….
1986-ban a Reich of Torture felkerült a Metal Massacre VII válogatásra – hogyan kaptátok ezt a lehetőséget?
Felajánlottak nekünk egy szerződést a Metal Blade Recordsnál, és azt is, hogy szerepeljünk egy dallal a Metal Massacre VII-en még a Convicted megjelenése előtt. Ezt a lehetőséget azért kaptuk, mert Katon ismerte Brian Slagle-t, és nagyon tetszett neki a demónk.
Segített ez abban, hogy felkeltsétek a rajongók figyelmét?
Ó, igen, határozottan segített. Amint felkerültünk a Metal Massacre VII-re, már Kalifornián kívülről is kaptunk leveleket, ami számunkra teljesen hihetetlen volt.
Mikor kezdtetek dolgozni a debütáló albumotokon, a Convicteden?
A pontos dátumot nem tudom, de valamikor 1985 vége felé kezdtünk el dolgozni rajta.
A Track Recordsnál, North Hollywoodban vettétek fel – hogyan zajlottak a felvételek?Egyébként volt rendes költségvetésetek az albumra?
A felvételek fantasztikusak voltak! Fiatal srácok voltunk, és nagyon lelkesek, hogy Bill Metoyerrel dolgozhattunk, aki olyan albumokat készített, amiket imádtunk, főleg a Slayer Show No Mercy és a Haunting the Chapel lemezeket. Emellett az is hihetetlen élmény volt, hogy egyáltalán lemezt készítünk. Őszintén szólva szerintem egyikünk sem tudta, mekkora volt a költségvetés – tizenévesek voltunk, és csak élveztük, hogy zenét rögzíthetünk. Nem a pénzen járt az eszünk.
Szerinted akkoriban gyorsan pörögtek az események az undergroundban? 1986 a thrash metal fénykora volt, a hardcore punk már bejáratott stílus volt, a crossover irányzatot a D.R.I. Dealing With It lemeze határozta meg az előző évben, és a grindcore is készen állt arra, hogy átvegye a legextrémebb irányzat szerepét?
Igen, rengeteg minden történt akkoriban. Minden hétvégén voltak koncertek, mi mentünk a barátaink zenekarait megnézni, ők pedig minket jöttek hallgatni, és kölcsönösen hatottunk egymás stílusára. Szerintem ez volt az egyik legjobb dolog abban az időszakban: a bandák inspirálták egymást, és nem voltak beskatulyázva egyetlen stílusba sem.
Ez azt jelenti, hogy 1986 talán az az év volt, amikor a metal a csúcson volt, és egyre extrémebb irányokba fejlődött…
Szerintem 1986 minden zenei stílus számára egy nagyszerű időszak volt. De valóban ekkor robbant be igazán, és egyre több ember kezdett el érdeklődni iránta.
A Convicted egy nagyon specifikus dolgot erősített fel: a tiszta, féktelen thrash dühöt?
Nem tudom, mi csak négy srác voltunk, akik azt a zenét játszották, amit szerettek. Lehet, hogy a Convicted néhol kicsit kaotikus vagy pontatlan, de az energia és a hozzáállás mindenképp benne van.
Önmagában nézve a mai napig a crossover egyik csúcsteljesítménye?
Szerintem a Convicted nagyon jól öregedett. Egyszerűen azért, mert tinédzserek voltunk, de a saját thrash stílusunkat játszottuk. Akkoriban ezt még nem hívták crossovernek – ez az elnevezés csak később jött, miután a D.R.I. kiadta a Crossover albumot.
Szerinted a hangzás tökéletes egyensúlyt teremt a nyersesség és a dobok ereje között, ami igazán ütőssé teszi az egészet?
Szerintem a hangzás nagyon jó lett, és sokkal jobb, mint a demónké vagy a Metal Massacre felvételé. Ugyanakkor hallatszik rajta a tapasztalatlanságunk is. De pont ettől lett ilyen jó album a Convicted: nem tökéletes. Nyers, az arcodba mászik, de tele van jó groove-okkal, szövegekkel és dallamokkal.
Akkoriban ez még egy eléggé eltérő hangzás volt, miközben a cél az volt, hogy minél extrémebb legyen a zene?
Mindannyian rengeteg különböző zenét hallgattunk, így nem akartunk végig csak gyorsan játszani. Szerettünk volna groove-okat, énekelhető dallamokat is, de közben megőrizni a nyers és erőteljes hangzást. Szerintem a Convicted pontosan ezt adja vissza.
A Convicted tizennégy brutális, elsöprő crossover dallal valóságos hurrikán…
Igen, a Convicted egy elég gyors, brutális és kissé nyers album. De a dalok szerintem kiállták az idő próbáját. Ezért szeretik még mindig az emberek – és én is.
Hogyan látod azt, hogy a dalok rövidek, mégis ez adja az erejüket? Gyorsak, megállíthatatlanok és nyersek?
Szerintem a dalok nagyon jók. Vannak rövidebb számok, mint például a Mad, de ott vannak a hosszabbak is, mint a Convicted, a Hypocrite vagy a Rest in Pain, amelyek komplexebbek és metalosabb hangzásúak. Ugyanakkor egy dal, mint a Lowlife, remekül ötvözi a metalt és a punkot. Szerintem a játékstílusunk sokat segített a rajongótáborunk növekedésében, mert voltak, akik a kettő között álltak, és a punkok is szerettek minket.
A Cryptic Slaughter a crossover egyik legagresszívebb oldalára koncentrált, és ezt tökélyre fejlesztette a Convicteden, olyannyira, hogy előrevetítette a későbbi extrém metal irányzatokat?
Mi egyszerűen csak a lehető legjobban eljátszottuk a dalokat, és ez lett a Convicted. Soha nem gondoltuk túl a dolgokat. Fontos volt, hogy jól játsszunk, de ugyanennyire számított a hozzáállás és az erő is.
Egyetértesz azzal, hogy a zene egyenes, viszonylag repetitív, többnyire rövid, két perc alatti dalokra épül (néhány hosszabb kivétellel), viszont nagyszerű riffekkel és kiváló tempókezeléssel?
Megint csak azt tudom mondani, hogy sosem követtük mások stílusát. Azt csináltuk, amit mi akartunk, és szerintem ez különböztetett meg minket sok más bandától. Nem akartunk végig csak gyorsan játszani, ezért voltak benne breakdownok és groove-ok is.
Az biztos, hogy egy erős crossover thrash anyagot raktatok le az asztalra a debütáló lemezzel…
Köszönöm, értékelem. A Convicted tényleg jól öregedett, és az, hogy már 40 éves, eléggé durva.
A végeredmény a lenyűgöző debütáló albumotok, a Convicted lett, amely több műfaj – punk, hardcore, thrash, grindcore – alapművének is tekinthető. Mondhatjuk, hogy egy nyers, szélsebes crossover thrash klasszikus, amely az intenzív hardcore punkot extrém metallal ötvözi?
Mondhatjuk, hogy egy fontos album lett, és sok más zenekarra hatással volt. Én csak annak örülök, hogy az emberek még mindig szeretik ezt a lemezt és a zenekart. Amikor a Convicted készült, nem gondoltuk volna, hogy 40 év múlva is számítani fog bárkinek, de nagyon jó érzés, hogy így van. Világszerte elképesztően elkötelezett rajongóink vannak. Nekik köszönhető, hogy a Cryptic Slaughter neve 40 év után is él.
A maga idejében nyers, mégis tiszta sztereó hangzása volt, jól hallható basszussal?
Szerintem a hangzás kifejezetten jó lett. Bill Metoyer producerrel fantasztikus volt dolgozni, és ő segített abban, hogy az album igazán jól szóljon, mintha pontosan tudtuk volna, mit csinálunk.
Voltak koncertek vagy turnék az album támogatására?
Nem igazán tudtunk turnézni, mert még iskolába jártunk. Viszont helyben sokat játszottunk, és eljutottunk egészen San Franciscóig is. Ott többek között a híres Ruthie’s Inn klubban léptünk fel párszor olyan zenekarokkal, mint az Attitude Adjustment, az Excel és a Wehrmacht. Játszottunk egy másik klubban is, az On Broadway-ben.
Scott, köszönöm a válaszaidat – van még valami zárógondolat az olvasóknak?
Köszönöm az interjút, nagyon értékelem. A rajongóinknak pedig hatalmas köszönet a kitartó szeretetért és támogatásért. Miattatok él tovább a Cryptic Slaughter neve, és soha nem fog eltűnni. Minden tiszteletem és szeretetem a tietek.
