Vannak zenekarok, amikre nem csak simán rájár a rúd, de úgy tűnik, mintha egyenesen el is lennének átkozva. A Metal Church-re ez hatványozottan igaz, olyannyira, hogy néha már kezdem azt hinni, hogy Kurdt Vanderhoof valami rossz hírű indián temető fölé építette a fém templomát. Amikor David Wayne és Kirk Arrington után szegény Mike Howe-tól is végleg el kellett búcsúzniuk, szinte biztos voltam benne, hogy ezek a papok már nem tartanak nekünk több misét. A Marc Lopesszel készült legutóbbi lemez biztató életjel volt ugyan, de az az együttműködés keserű véget ért, és a banda jövője újra kétségessé vált. Azonban Kurdt Vanderhoof nem az a típus, aki csak úgy leteszi a gitárt, sőt! A frissen megjelent, Dead to Rights című korongra előrántott egy olyan ütőkártyát, amire ugyan nem számítottam, de valahol nagyon is kézenfekvő volt.
Az öreg riffmester Brian Allent állította a mikrofon elé, és milyen jól tette! Ez a Vicious Rumors-t is megjárt power metal veterán pontosan azt a karaktert hozta vissza, amire az ős-fanok már ’86 óta várnak. Ennek ellenére, amikor először megláttam hősünket a F.A.F.O. című nóta klipjében, ahogy eszelős bolond módjára mereszti a szemeit és tépi a haját, legszívesebben belefejeltem volna a monitorba. De aztán inkább becsuktam a szemem, és jött a megváltás: Brian hangja helyenként tisztára olyan, mint a néhai David Wayne-é. Úgy tud rekeszteni, hogy abba beleborzong az ember, de szerencsére messziről elkerüli azt a hisztérikus visítást, amit a közvetlen elődje kissé hajlamos volt túlzásba vinni.
Maga a lemez az előzetesen bemutatott két klipnótával indít, és már ezek is jelzik, hogy ezen a lemezen nem lesz finomkodás. A kezdés tehát több mint meggyőző, de azért jót tesz a lemez dinamikájának, hogy a címadó tételtől kezdve valamelyest szelídülni kezd a tempó. A Dead to Rights ugyan szemtelenül hajaz a Metallica Blackened-jére, de annyi baj legyen. Manapság már annak is örülni kell, ha valaki nem érzi cikinek, hogy ilyen régivágású riffekkel álljon elő. De hasonló szellemben született a szögelős tempójú The Show is, ami szintén telitalálat: pontosan olyan fajta dal, amilyenek hatására tizenévesen egyszerre akartam dobos és gitáros lenni. A No Memory-ban viszont már Allen barátunk viszi a prímet, aki akkora refrént kanyarint a nótába, ami simán felveszi a versenyt David Wayne legjobb pillanataival. Már ezért az egy nótáért megérte bevenni ezt a kissé zakkant figurát.
De ha muszáj lenne megneveznem a személyes kedvencemet, akkor a Wasted Time-ra szavaznék. Nincs benne semmi felesleges agymunka, csak a régi iskola szerint megírt, betonozó riffek és fifikás dobtémák. A mai, egyre komplexebb metal zenék között szinte már bűnös élvezetnek számít ilyesmit hallgatni. A Deep Cover Shakedown-ban is öröm hallani Kurdt szégyentelenül elavult galoppozását. Élvezet hallgatni ezeket a nyers, ösztönökre ható témákat. A Feet to the Fire pedig egy megfontolt tempójú dalóriás, amiben a zenekar beveti az egyik legaljasabb trükkjét: nevezetesen azt, amikor a nóta második felében a semmiből előrántanak egy akkora riffszörnyeteget, hogy az embernek konkrétan leszakad az álla.
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy Vanderhoof egy valóságos All-Star válogatottat rántott össze: a basszust a Megadeth-ből ismerős Dave Ellefson kezeli, a dobok mögött pedig a számtalan zenekart megjárt veterán, Ken Mary ül. Bevallom, az előzetes klipek alapján még nem éreztem a csodát, ám a teljes lemezt végighallgatva már határozottan felcsillantak a zsenialitás szikrái. Mondjuk csúnya is lett volna, ha ilyen rutinos figurák valami töketlen cuccot hoztak volna össze. A hangzás pedig a főnöktől megszokott módon kiváló, Kurdt mester nem is adná a nevét fércmunkához. Súlyosan, de kellően szellős módon szólal meg a lemez, öröm hallgatni az egyes hangszereket.
Egyetlen fájó pontom a borító, ami elsőre ugyan faszának tűnik, de minél többet bámulja az ember, annál nyilvánvalóbb, hogy ezt is a mesterséges intelligencia köpte ki magából. És most nehogy valaki azzal jöjjön nekem, hogy aki AI-val csináltat borítót, az tuti, hogy zenét írni is lusta lesz! Ne idegeljetek ilyenekkel, mert már így se szívesen lépem át a fejemben meghúzott 2020-as határvonalat, ahol számomra véget ér a „valódi zenék” korszaka. Ha sokat agyalok ezen, a végén még a maradék pénzemből veszek egy repjegyet Amerikába, és szétcsapom Kurdt fején a frissen vett CD-met. Hátha egy szép nagy púp feldobja az egykori sérója helyét uraló pusztaságot.
Hatalmas kedvencem a banda, de még a legnedvesebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy egy ilyen ezeréves zenekar százhetedik lemeze ekkorát fog szólni. Ilyet egyszerűen nem szokás csinálni ebben a korban. Klasszikus US Power Metal vonalon a Dead to Rights képében számomra megszületett az idei év első igazán nagy dobása. Nincs más hátra, mint térdre borulni a fém templomában és teli torokból zengeni az új zsoltárokat
