Január elejétől március végéig kereken 50 friss anyagot hallgattam meg. Ez idő alatt a thrash metal olyan nagyágyúi jelentkeztek új albummal, mint a Kreator, a Megadeth és az Exodus. Közülük Dave Mustaine csapata ejtette rajtam a legmélyebb sebeket – persze jó értelemben; ha valakinek, nekik valószínűleg bérelt helyük lesz év végi Top 10-es listámon. Nem feltétlenül alapmű, ám Gary Holték Goliath-ját a mai napig sűrűn előveszem, Milléék Krushers of the World-je viszont még nem állított úgy maga mellé, mint a német brigád előző két nagylemeze.
A Lion’s Share Infernója – a jó daloknak és Nils Patrik Johansson énekének köszönhetően – szintén meggyőző alkotás. Ami azonban a legnagyobbat durrant nálam, az az izraeli illetőségű Melechesh háromszámos, 21 perces EP-je, a Sentinels of Shamash. Ashmediék 11 év kihagyás után tértek vissza, és ha a majdani nagylemez is ilyen ütős lesz, a csapat szintet léphet vele – még úgy is, hogy utolsó két anyaguk, az Enki és a The Epigenesis sem volt kispályás alkotás.
Kellemes meglepetést okozott a görög Leatherhead legújabb albuma, a Violent Horror Stories, illetve az izlandi Power Paladin második nagylemeze, a Beyond the Reach of Enchantment, de a német Victorious erősen gloryhammeres, leginkább viccesnek mondható World War Dinosaurját hallva is jól szórakoztam. Az első negyedév általam szemlézett felhozatalából ajánlom még az ugyancsak görög Night Spectre bemutatkozó anyagát (Night Spectre) és a német Cruel Force Hanedáját.
A csalódásokról szólva, nálam a norvég Kal-El Astral Voyager sagájának első része nagyobbat szólt, mint az idei folytatás (Astral Voyager Vol.2). Hasonló a helyzet a svéd The Quill Master of the Skies-ával is; a két évvel ezelőtti Wheel of Illusion, ha jól emlékszem, az év finalistái közé is bekerült, a MotS-nak viszont arra sincs sok esélye, hogy időnként belefüleljek. Az epikus heavy metalban utazó Eternal Champion ezúttal egy kétszámos EP-vel (Friend of War) örvendeztette meg rajongóit (a rövidebb dal is 13 perces), nálam azonban ezzel nem igazán szereztek jó pontokat. A svéd Ataraxia (Dance by the Storm) sajnos a Metallicánál is metallicásabb stílusú bandává erősödött (szürkült), ami mások szemében talán erény, nálam viszont nagyon nem.
Vártam a The Gems második LP-jét: a Thundermotherből dobbantott trió egyfajta egészséges konkurenciát teremtett a Filippa Nässil vezette anyabandának, ám míg a Mennydörgő Anya tavalyi nagylemeze, a Dirty and Divine igencsak magasra tette a lécet, Guernica Manciniék a Year of the Snake-kel nem tudták megugrani ezt a szintet.
Úgy sejtem, nagy érdeklődés övezte a Crimson Glory 27 év szünet után, idén áprilisban történt visszatérését, a Chasing the Hydra albumot, amit a kiadó jóvoltából nekem már korábban lehetőségem volt meghallgatni. Bár soha nem voltam a banda nagy rajongója, egy súlyos/virtuóz/slágeres anyag engem is le tudott volna venni a lábamról, ám nem ez történt: többszöri lejátszást követően a legkisebb ingert nem érzem arra, hogy újra elővegyem a lemezt.
Összességében, ez a három hónap is szolgált értékes, maradandó alkotásokkal, tartalmas hallgatnivalókkal; jó felütése volt az év hátralévő részének, amikor is érkezik többek között az új Darkthrone, Acid Reign és Armored Saint album, és remélhetőleg az Anthrax, a Down, a Forbidden, a Heathen, a Savatage és sok más kiválóság legújabb nagylemezét is a „kezünkbe vehetjük” majd.