Majka
1991 kemény év volt a kemény zenék kedvelői számára, mert megjelent nemcsak 1991, hanem minden idők egyik legjobb lemeze:
1. Sepultura: Arise
Erről nem nagyon van mit mondani, minden idők egyik legjobb metal lemeze, meghallgattam ma is a kocsiban, nem megunható.
Ebben a kemény évben kemény koncertek is voltak:
2. Heathen: Victims of Deception
Ennek a lemeznek a turnéja kapcsán láttam a megboldogult PECSA-ban a zenekart, és az egyik másik fellépő a Sepultura volt az Arise turné keretében. Őrület! Ez amúgy az egyik legjobb Bay Area thrash album.
Volt a Nyugatinál a Skála Metró mellett egy lemezbolt, ott vettem meg az egyik kedvenc death metal lemezemet, mármint kazettán persze:
3. Morbid Angel: Blessed Are the Sick
Szerintem ez a legjobb Morbid Angel album, és a műfaj egyik klasszikusa, a mai napig letépi a fejem, és kitépi a beleimet.
1991-ben már nemcsak metalt hallgattam, ami nem csoda, mert kijött az elmúlt 40 év egyik legfontosabb lemeze is:
4. Nirvana:Nevermind
Ez nem metal, de nem is grunge, ez egy átkozottul tökéletes lemez, ez Nirvana. Nem tudom megunni a mai napig sem.
És hogy lássátok, mennyire széles látókörű és választékos ízlésű ember vagyok, beteszek egy teljesen más stílusú, de szuper lemezt is:
5. Skid Row: Slave to the Grind
Nekik is a második lemezük a legjobb, csodás dalok, nagyszerű zenészek, az egyik legjobb heavy metal lemez ever.
Ez volt nekem 1991, kispajtások.
Mácsai Dani
Sokan mondják, hogy az ember zenei ízlését és identitását a tizenéves kora határozza meg a leginkább. ’88-as születésűként én magam is abban a szerencsés (vagy éppen átkozott) helyzetben voltam, hogy a kilencvenes évek robbanásszerű metalforradalma formálta a hallásomat, a gondolkodásomat, és végül az egész életemet. Bár 1991-ben még gyerek voltam, az ekkor született lemezek nehéz, sötét és kompromisszummentes energiái néhány évvel később úgy találtak telibe, mintha egyenesen nekem írták volna őket.Különösen az extrém metal világa szippantott be. Az a nyers agresszió, technikai zsenialitás és mélység, ami a death metal, a korai black metal vagy a thrasht újradefiniáló bandák vonalán mozgott, örökre megváltoztatott. Rajongóként ezek a korongok jelentették számomra a menedéket és a mindennapi üzemanyagot, de a hatásuk itt nem állt meg: zenészként is ezekből a monumentális riffelésekből, disszonáns harmóniákból és könyörtelen ritmusokból tanultam meg, mit is jelent valójában határokat feszegetni a hangszeren.1991 a metalzene történetének egyik legmeghatározóbb esztendeje volt, egy olyan kreatív csúcspont, amely azóta is generációk sorának mutat utat. Most arra vállalkoztam, hogy egy rendkívül nehéz szűrés után megmutassam azt a 5 kedvenc albumomat ebből az évből, amely nemcsak a műfaj képét formálták át örökre, de a saját zenei evolúciómat is megalapozták.
- Entombed – Clandestine
A svéd death metal színtér már az 1990-es Left Hand Path-szal megmutatta a foga fehérjét, de a rá következő évben érkező Clandestine volt az az album, amely bebizonyította: ez a műfaj sokkal több a kaotikus zajongásnál. Ez a lemez nemcsak mint rajongót taglózott le tinédzserként, de zenészi szemmel nézve is egy komplett mesterkurzus. Gitárosként képtelenség szó nélkül elmenni a Sunlight Studios és Tomas Skogsberg által tökélyre fejlesztett, legendás Boss HM-2 pedál által széttorzított gitárhangzás mellett. Az Uffe Cederlund és Alex Hellid duó által megszólaltatott falbontó riffelés olyan vastag, mély és láncfűrész-szerű alapokat fektetett le, amely egy egész generációnyi gitárosnak mutatta meg, hogyan kell húsbavágóan megszólalni. Miközben az amerikai death metal a technikás gyorsulás és a blastbeatek felé tolódott, az Entombed ráérzett valami sokkal húsbavágóbbra: a groove-ra. Az olyan dalok, mint a Crawl vagy az Evilyn, zseniálisan lassulnak be, és hoznak olyan bólogatós, középtempós témákat, amelyek szinte megkövetelik a headbangelést. Külön érdekesség – ami dalszerzőként még lenyűgözőbbé teszi az anyagot –, hogy a frontember, L.G. Petrov ideiglenes kirúgása miatt a dobos, Nicke Andersson nemcsak a zseniális, komplex dobtémákat ütötte fel, de ő írta a szövegek nagy részét, sőt, a stúdióban a brutális éneksávokat is ő hörögte fel.
- Dismember – Like an Ever Flowing Stream
Ha létezik tökéletes death metal debütlemez nyitány, akkor az Override of the Overture az! Amikor tinédzserként ez a lemez először megszólalt a lejátszómban, azonnal megértettem, hogy az extrém zene nemcsak kaotikus rombolás lehet, hanem himnikus, sötét művészet is. A Dismember bemutatkozása a mai napig a műfaj egyik legveszélyesebb és leginkább magával ragadó ékköve. Zenészként ezen a lemezen tanultam meg, hogyan lehet a legdurvább, d-beat alapú punkos zúzást és a fűrészgép-szerű HM-2 hangzást zseniális, szinte Maiden-szerű ikergitáros dallamokkal és epikus szólókkal kombinálni. David Blomqvist és Robert Sennebäck játéka megmutatta, hogy a brutalitás nem zárja ki a zeneiséget. Rajongóként és a műfaj elemzőjeként is lenyűgöző számomra Matti Kärki teljesítménye. Az ő hangja nem a Floridára jellemző mély, mocsári hörgés, hanem egy hisztérikus, kétségbeesett, kísérteties üvöltés, ami zseniálisan hozza meg a dalok (például a Skin Her Alive vagy az In Death’s Sleep) horrorisztikus hangulatát. Érdekes szakmai részlet, hogy a Dismember és az Entombed mennyire kéz a kézben járt: ezen a lemezen a szólógitárok jelentős részét az az Nicke Andersson játszotta fel (többek között az említett zseniális nyitódalét is), aki az Entombed agya volt. Fred Estby dobos és Tomas Skogsberg producer a Sunlight Studiosban olyan organikus, mégis dinamikus megszólalást hoztak össze, amely a mai steril, túlprodukált digitális metal világában igazi aranystandardként ragyog.
- Crowbar – Obedience thru Suffering
Amikor a svéd láncfűrész gitárok után először meghallottam az olyan dalokat, mint a Waiting in Silence vagy a 4 Walls, teljesen új értelmet nyert számomra a „súly” fogalma. A Crowbar megmutatta, hogy nem kell kétszázzal tekerni ahhoz, hogy a zene letépje a fejedet, sőt!!! A mocsárból előmászó, vonszolódó tempó néha sokkal pusztítóbb tud lenni! Gitárosként ez a lemez egy alapvető paradigmaváltást hozott az életembe. Windsteinék fogták a Black Sabbath doomos cammogását, és keresztezték a hardcore punk nyers agressziójával, mindezt mélyre leengedett gitárokkal. Az itteni riffek nem finomkodnak, nincsenek túlspilázva: egyszerűek, monolitikusak, és úgy ütnek, mint egy bontókalapács. Bár maga a zenekar később inkább egyfajta jól sikerült demóként tekintett erre az első anyagra a sötét, mocskos megszólalása miatt, rajongóként pont ez az érdes, karcos őszinteség teszi megismételhetetlenné. Windstein éneke ezen a lemezen még közelebb állt a hardcore-os üvöltéshez, mint a későbbi, dallamosabb morfondírozásaihoz, de már itt is érezhető volt az a fojtogató, őszinte és mélyről jövő érzelmi teher, ami a Crowbar védjegye lett. Nem kitalált szörnyekről énekelt, hanem a belső démonokról és a szenvedésről.
- Pitchshifter – Industrial
Amikor először hallottam az Industrial lemezt, egy teljesen másfajta nehézkedéssel találtam szembe magam. Ez nem a természet vagy a lélek, hanem a gyárak, a beton és a gépek rideg, embertelen súlya volt. Az olyan dalok, mint a Landfill vagy a Grit, egy koszos, disztópikus jövőbe repítettek, ami rajongóként azonnal beszippantott. Zenészként ezen az albumon értettem meg, mekkora ereje lehet annak, ha a metalt megszabadítjuk az emberi tényező bizonyos részeitől. A hús-vér dobos helyett használt, könyörtelenül pontos, steril és fémesen kongó dobgép olyan monoton, hipnotikus lüktetést adott a zenének, ami felerősítette a riffek kíméletlenségét. J.A. Carter gitáros nem akart villogni. Az Industrial szakított a klasszikus metalszólókkal és a komplex struktúrákkal: helyettük repetitív, riffelő, indusztriális zajszőnyegeket és jéghideg, disszonáns témákat hozott. Gitárosként ez a lemez tanított meg arra, hogy a kevesebb néha több, és a hangulatépítés, a tiszta textúra legalább olyan fontos, mint egy technikás futam. J.S. Clayden korai énekstílusa itt még egyáltalán nem hordozta magában a későbbi albumok nu-metalos vagy elektronikus feszültségét. Itt egy dühös, torzított, szinte a death metal hörgés és a hardcore üvöltés határán mozgó kiáltást kaptunk, ami tökéletesen passzolt a lemez baljóslatú, anti-kapitalista és környezetvédelmi üzeneteihez.
- Meshuggah – Contradictions Collapse
A Contradictions Collapse azt mutatta meg, hogyan válhat maga az ember egy precíziós, óramű pontosságú gépezetté. Rajongóként az olyan dalok, mint a Paralyzing Ignorance vagy az Internal Evidence, teljesen összezavartak: a thrash metal energiája volt bennük, de olyan ritmusokkal, amilyeneket addig még soha nem hallottam. Zenészként ez az album egy valóságos agyvérzés – a szó legjobb értelmében. Bár itt még erősen érezhető a Metallica és különösen a Metallica hangzásvilága vagy a Coroner hatása, Tomas Haake dobos és Jens Kidman (aki itt még ritmusgitározott is!) olyan formabontó, disszonáns, tördelt ritmusképleteket és stop-start riffeket vezettek be, amelyek teljesen újraírták a dalszerzés szabályait. Itt tanultam meg, hogy a súlyt nemcsak a hangolással, hanem a ritmussal való játékkal is el lehet érni. Fredrik Thordendal gitárszólói már ezen a lemezen is teljesen egyedülállóak voltak. Az a fajta fúziós-jazz ihletettségű, Allan Holdsworth-ot idéző, mégis végtelenül rideg és kitekert szólótechnika, amit ide lefektetett, zseniális kontrasztot alkotott a thrashes riffeléssel. Rajongói szemmel imádnivaló a lemez organikus, kissé száraz, de hihetetlenül tiszta megszólalása. Jens Kidman énekhangja itt még sokkal közelebb állt egy dühös, thrashes James Hetfield-kiáltáshoz, mint a későbbi, jól ismert robotszerű, monoton üvöltéséhez, ami egy extra nyers és őszinte élt ad az anyagnak.
Reaper
1991-ben már valóban nagyüzemben jöttek a jobbnál jobb rock- és metalalbumok, a műfaj állítólagos „halála” ellenére. A mai napig odabaxós thrash albumok születtek olyan zenekaroktól, mint a Sepultura, a Dark Angel vagy az Overkill, és éppúgy maradandónak bizonyultak, mint néhány death metal cucc, például az Entombed, a Cannibal Corpse ( Butchered at Birth!!) vagy a Morbid Angel lemezei.
De ugyanez az év hozta számomra akkori életem talán legnagyobb csalódását is: a Metallica fekete albumát. Azóta persze sokat változott a véleményem és az ízlésem, s bár nem került be a Top 5-be, jó pár nótáját megkedveltem, néhány pedig egyenesen kis kedvenccé vált.
És igen, engem is benyelt Axl Rose-ék dupla albuma. Megkerülhetetlenek, egyediek és korszakmeghatározók lettek. Legyünk őszinték: a mai zeneipar aligha engedne piacra egy ekkora, monumentális, kétalbumos slágerdömpinget. Bizonyára az is megfogott bennük, hogy talán ők voltak az utolsó igazi rockfenegyerekek. Balhé balhé hátán, semmi fegyelem, semmi rendszer, csak carpe diem.
Ebbe a kis világomba robbantak be egy addig ismeretlen világ rothadó és különleges hajtásai: a black metaléi. A mai, kifinomult és digitálisan tökéletessé tett hangzásvilág mellett ezek a felvételek minden bizonnyal szörnyűnek hatnak a mai fülek számára. Nekem azonban a lázadást jelentették, az akkori világom teljes elsöprésére irányuló harcot.
Burzum: Demo I.
Aki ismer, sejthette, hogy ennek az albumnak (pontosabban demónak) itt a helye. Ugyan minimális felszereléssel készült, és magnókazettára rögzítették, az old school blekkerek már megtalálhatják benne a norvég black metal jellegzetes, sötét, atmoszférikus elemeit. Vikernes hipnotikus, depresszív stílusa is megmutatkozott már ezeken a felvételeken.
Érdekesség, hogy az eredeti kazettát maga Euronymous sokszorosította éjszakánként. Az 1992-es, feljavított újrakiadás borítóján pedig a Fantoft-fatemplom látható, amelyet néhány hónappal később maga Vikernes gyújtott fel.
Rotting Christ: Passage to Arcturo
No igen, ez még bőven nem az a Rotting Christ, amit ma fogyasztunk, hanem a mediterrán világ sötét lovagjainak sajátos zenei világa. Ugyan már itt megteremtették annak a hangzásnak az alapjait, amely ma is jellemző rájuk, ekkoriban és az elkövetkező években még bőven volt bennük kellő düh és dac. No meg megalapozták a déli black metal alapjait is.
Beherit: The Oath of Black Blood
A Beherit első cucca inkább tekinthető barbár metalnak, mint az előzőek. Kérlelhetetlen tempó, torz hangzás, klasszikus blekkes hörgések és sikolyok – inkább a Marduk későbbi vonalát idézi, mint az okkultabb irányzatot. És igen, itt is akad egy abszurd történet.
Érdekesség, hogy a The Oath of Black Blood valójában nem is igazi stúdióalbum, hanem a Demonomancy demó és a Dawn of Satan’s Millennium EP anyagából összeállított gyűjtemény. A történet szerint a zenekar az új lemez felvételére kapott pénzt elitta, ezért a kiadó bosszúból a korábbi felvételeket jelentette meg, méghozzá a lehető legszarabb minőségben. A banda állítólag csak a megjelenéskor szembesült a dologgal.
Ennek ellenére jól sült el az egész: a lemez a korai black metal egyik legismertebb kultikus kiadványává vált.
Abruptum: Orchestra of Dark
Ők sem a tipikus „tömegblekkmetal” képviselői voltak – szó szerint. Állítólag Vikernes és Euronymous kiadói vitájának egyik fő eleme éppen az Abruptum és a hozzájuk hasonló bandák voltak. Olyan nehezen emészthető zenét készítettek, amelyet még az underground közeg sem igazán tudott megemészteni, így kereskedelmi szempontból szinte eladhatatlannak számítottak. Euronymous egyenesen „a tiszta fekete gonoszság hallható esszenciájának” nevezte az Orchestra of Dark-ot.
Nem is igazán tartom őket hagyományos zenekarnak. Kicsit olyanok voltak, mint az Einstürzende Neubauten, csak annak egy még gonoszabb változatában. Inkább valamiféle sötét ambienttel kevert káoszmetalt nyomtak, mintsem hagyományos black metalt, így ez az album sem lett más. Latin nyelvű litániák közé beszúrt hörgések és sikolyok, megfűszerezve valami csörómpölős zenével. Akkor, OTT, engem teljesen beszippantott.
És természetesen hozzájuk is kapcsolódik egy meglehetősen bizarr legenda. A történetek szerint az Abruptum tagjai – különösen az alapító Tony Särkkä – a stúdiófelvételek során állítólag szándékosan fájdalmat és sérüléseket okoztak maguknak, hogy a szenvedés is a produkció részévé váljon. A felvételeket egyfajta sötét, okkult rituáléként élték meg, amelyben a vér és a fájdalom szimbolikus szerepet kapott. A legenda szerint az Evil Genius válogatáslemez bizonyos korai példányaihoz még valódi borotvapengét is mellékeltek.
Tiamat: The Astral Sleep
Ez az album teljesen eltér az eddigiektől, de az akkori életem olyan meghatározó elemévé vált (a Cloudsszal együtt), hogy egyszerűen itt a helye. Meg amúgy is, a Tiamat mindig is más volt, vagy legalábbis hamarabb vált egyedivé, mint a legtöbb hasonló banda.
Itt is jó éles váltás történt: a számomra nagyjából semmitmondó Sumerian Cry után teljesen letaglózott ez a másfajta, komor, gótikus hangzás – akkor még nem is tudtuk, hogy később így fogjuk nevezni. Edlund sajátos, beszélős-hörgős hangja, a billentyűk és a metal ilyenfajta elegye teljesen beszippantott. A magunkfajták „romantikus” zenéje lett, és nem véletlen, hogy az első barátnőmmel ez vált a kedvenc romizós zenénkké, a későbbi Cloudsszal együtt.
Zozzie
Ajjaj. Azt hittem, 1986-tal letudtam a „fejvakarva” lista összeállítást, erre néztem nagyot, amikor konstatáltam, hogy 1991-ben milyen albumok jöttek ki. Mivel nem vagyok lexikon, eleinte nem voltam képben, hány kedvencem adott ki lemezt ebben az évben, de amint elkezdtem összeszámolni, hogy melyek esélyesek az első ötbe kerülni, azt mondtam: feladom. Lássuk, mit sikerült összehoznom – rohadt nehéz volt!
- Tribe After Tribe: Tribe After Tribe
Dél-Afrika nem a heavy metal zenekairól híres, ám mégis találhatunk itt egy ragyogó gyémántot a Tribe After Tribe személyében. Amikor először meghallottam ezt az albumot, nem hittem el, hogy létezik ilyen tökéletes és abszolút egyedi zene. Robbie Robb (ének, gitár) a hard rock/metal muzsikát keveri afrikai zenei motívumokkal. Elképesztően jó.
2. Saigon Kick: Saigon Kick
Ez volt a másik dallamos metal lemez, amitől dobtam egy hátas ebben az évben. Ez a banda sokkal többet érdemelt volna, mint ameddig jutottak. A bemutatkozás szerintem verte az akkori dallamcentrikus heavy metal közeget. Nagy erénye, hogy a remek dalok mellett óriási egyéniséggel rendelkezett a zenekar.
3. Pestilence: Testimony of the Ancients
„Mindenképp kell egy death metal album a listába.” – adtam ki az ukázt magamnak. Persze, ha silány lett volna a felhozatal, nem szerepelne az első ötben halálfém, de épp ellenkezőleg, ebben az évben jobbnál-jobb death anyagok kerültek terítékre (Death, Cancer, Atheist stb.). Nehéz is volt a választás, a holland banda végül azzal érdemelte ki nálam a 3. helyet, hogy teletűzdelték hatalmas szólókkal a Testimony… albumot, amelyek néha a klasszikus heavy metal érába kalauzolnak minket. Tökéletes nóták.
4. Corrosion Of Conformity: Blind
Sosem hallottam a korai lemezeit a C.O.C-nek, a Blind-dal eltávolodtak a hardcore vonaltól, és egy bődületes metal lemezt raktak le az asztalra. Ez egy új korszak kezdete volt a zenekarnak, de micsoda kezdés! Akkora riffek és refrének sorjáznak a Blind-on, hogy csak kapkodom a fejemet.
5. Metal Church: The Human Factor
Nekem ez a kedvenc Church lemezem. Szerintem az év legjobb power metal albuma (a Savatage mellett, de a Streets… már nem is annyira power metal). Egyszerre kemény és ultra-dallamos, Mike Howe óriásit énekel ezen a lemezen. Nagyon sajnálom, hogy már nincs az élők sorában.
6. Mindfunk: Mindfunk
7. Metallica: Metallica
8. Morbid Angel: Blessed Are the Sick
9. Ozzy Osbourne: No More Tears
10. Soundgarden: Badmotorfinger
Csak a zenekarokat felsorolva (ezek mind 10* pontszámúak):
Atheist, Coroner, Infectious Grooves, L.A. Guns, Monster Magnet, Motörhead, Paradise Lost, Pearl Jam, RHCP, Savatage, Tesla, Voivod, Warrior Soul. Uhh… és még jöhetne pár név, akik „csak” 10 pontos albumot adtak ki, de ez már ki sem férne.