Buga B
1991-ben 16 éves voltam, és emlékszem, hogy a gimnáziumban már sokkal nyitottabban hallgattam zenéket, így egy kicsit lekerült a fókusz a metalról, sokkal kevesebbet fogyasztottam belőle, ám ez az év egészen kiemelkedő volt még a számomra is, mert rengeteg olyan remekmű született, amelyekről azóta bebizonyosodtak, hogy kiállták az idő próbáját, sőt, klasszikusokká váltak.
Lássuk az én (extrém) szubjektív ötös (és még egy kicsi) listámat!
1. Sepultura: Arise
Az első hely nálam nem is kérdés, az akkori, csúcsformában lévő Sepultura egyik csúcsteljesítménye. Elég csak megnézni a tracklist első három számát: Arise, Dead Embryonic Cells és Desperate Cry. Nagyítóval kell keresni ennél jobb számokat a teljes diszkográfiában.
Ezzel az albummal indultak el végleg a világhírnév felé technikás thrash/death metaljukkal, miközben még mindig megvolt az a nyers brutalitás, aminek annak idején nagymesterei voltak Cavaleráék. Én a Rootsnál már elengedtem a bandát, nem jött be a groove-os zúzás, de ennek az albumnak bérelt helye van a lejátszómban (a Chaosszal és a Beneathtel együtt). Hibátlan alkotás az első taktustól az utolsóig.
2. Metallica: Metallica (The Black Album)
Ezért most biztos kapni fogok, de nekem ez a kedvenc Metallica-lemezem. Mondom ezt úgy, hogy a többit alig hallgatom.
Maradjunk annyiban, hogy a banda ötödik stúdióalbuma repítette őket a szupersztárságig, és az is tagadhatatlan, hogy ők voltak a lakossági thrash előfutárai. Ezzel az albummal milliókhoz juttatták el ezt a rétegzenét némi csavarral, így ha valaki magát az albumot nem szereti, vagy éppen legszívesebben lehányná, ezt mindenképpen elismerésre méltónak találhatja. Enter Sandman, Sad But True, Nothing Else Matters – a srácok bedurrantották a slágergyárat, az biztos.
3. Skid Row: Slave to the Grind
Skid Row az én listámon? Hát igen, ilyen őrültek voltak azok a gimnazista évek. De ez tényleg egy faszagányos album, sokkal agresszívabb és súlyosabb, mint a banda debütáló albuma, plusz írjuk azt is a számlájukra, hogy a metal egyik utolsó védvonalát alkották az akkoriban mindent elsöprő grunge invázió idején. Monkey Business, Wasted Time, ezek mind időtálló dalok, és az első olyan metalalbum lett a Slave, ami a Billboard 200-as listáján az első helyen debütált. Szóval le a kalappal a srácok előtt!
4. Guns N’ Roses: Use Your Illusion I & II
Nem vagyok, nem voltam, és vélhetően már nem is leszek Guns-rajongó, de azt el kell ismerni, amit a banda ezzel a lemezzel lerakott az asztalra – rögtön duplázva is, olyan, a mai napig is érvényes slágerekkel, mint a Don’t Cry, a November Rain vagy a You Could Be Mine. Igen, szorosan véve nem metal, igen, túl populáris, de igen, ez a lemez mérföldkő a rock történetében, és akkoriban én is hallgattam, persze elugrani se nagyon lehetett előle.
5. Morgoth: Cursed
Azért a listára kell egy meglepetés is. Egy: nagyon király a banda neve. Kettő: bebizonyították, hogy a német death metal is tud ütni. Három: valamiért ez az anyag ütött be nálam igazán az akkori death metal felhozatalból, és nincs legjobb albumos lista death metal nélkül.
Említést érdemelnek még, mert ezeket az albumokat is imádom akkoriból:
Morbid Angel – Blessed Are the Sick, Grave – Into the Grave, Massacre – From Beyond
Coly
A ’90-es évek elejére a heavy metal műfaj látványosan rétegzetté, sokszínűvé vált. Az egyre durvább irányzatok mellett az újszerű hangzások, a stílusok keveredése is teret követelt magának. Death és grunge – talán ez volt a két legmarkánsabb szélsőség, amelyek rövidebb-hosszabb időre sokunkat elcsábítottak.
Bár csaknem húsz aspiráns közül kellett választanom, a végső döntés nem bizonyult lehetetlen küldetésnek. Íme, a végeredmény:
Metal Church: The Human Factor
Egy korábbi – a banda lemezeit szubjektíven rangsoroló – cikkemben már elárultam, hogy a fémtemplom lovagjaitól ez az album a kedvencem. (Nem mintha az előtte megjelent három LP ne lenne hibátlan, zseniális alkotás.) Kurdt Vanderhoof, ahogy az előző korongon, itt is a háttérből segítette társait, a néhai Mike Howe pedig a csillagokat is leénekelte az égről. Lendületes anyag, remek dalok; Kirk Arringtonék talán itt álltak a legközelebb a komolyabb áttöréshez. Kedvenc nóták: The Final Word, In Due Time, Agent Green, Flee from Reality
Metallica: Metallica
Bár a banda – zeneileg – ezzel a lemezzel jutott el népszerűsége csúcsára, én ekkor kezdtem el távolodni tőlük. Addig abszolút első számú kedvenceim, a thrash királyai voltak, ez az album azonban már szélesebb tömegeknek szólt, a dalok a nem metalosok számára is fogyaszthatóvá váltak. Annak idején a csapból is Enter Sandman és Nothing Else Matters szólt; csurig lettem velük, így manapság, az albumot hallgatva – bármennyire is szentségtörésnek hat – szkippelem ezt a két nótát. Talán túl sokszor folyt át rajtam az anyag, túl jól ismerem, ezért ritkábban is veszem elő, mint a többi korongot. Kedvenc nóták: Sad but True, The Unforgiven, The Struggle Within
Nymphs: Nymphs
Egylemezes amerikai banda a grunge határmezsgyéjéről, karizmatikus, fájdalommal telített hangú énekesnővel a mikrofonnál. Varázslatos világvégi hangulat, remek nóták – kár, hogy Inger Lorre (†2024) később már csak szólóban próbálkozott, akkor is mérsékelt sikerrel. Kedvenc nóták: Imitating Angels, Supersonic, The River
Overkill: Horrorscope
Véleményem szerint az Overkill aranykorának utolsó nagy albuma. Az első lemezük Bobby Gustafson nélkül, ami többek között a két új tag, Merritt Gant és Rob Cannavino által hozott friss energiáknak, a két gitár adta lehetőségeknek köszönhetően mégis erőtől duzzad, lendületes, és egy hibátlan dalcsokorral örvendeztette meg az irányzat és azon belül a zenekar rajongóit. Kedvenc nóták: Coma, Infectious, Blood Money, Thanx for Nothin’
Soundgarden: Badmotorfinger
Az Alice in Chains Dirt albuma mellett nálam ez a lemez a grunge-korszak csúcsa. Sabbath-osan súlyos, ugyanakkor meghökkentően újszerű, különleges alkotás. Még nem karcolja a mainstream-et, mint teszi azt majd három évvel később a Superunknown, de egyszerűen nem lehet csak úgy elmenni mellette. Chris Cornell karizmája mellett a gitáros Kim Thayil zsenialitásáról sem szabad megfeledkeznünk. (Számomra, számunkra a legjobbkor jött a ’92-es népstadionbeli koncert, ahol a Guns N’ Roses előtt ők voltak az egyik előzenekar.) Kedvenc nóták: Outshined, Mind Riot, Holy Water
Futottak még (szintén nagy kedvenceim ebből az esztendőből):
Coroner: Mental Vortex
Corrosion of Conformity: Blind
Fates Warning: Parallels
Guns N’ Roses: Use Your Illusion I–II
Mind Funk: Mind Funk
Nirvana: Nevermind
Ozzy Osbourne: No More Tears
Running Wild: Blazon Stone
Saigon Kick: Saigon Kick
Sepultura: Arise
Temple of the Dog: Temple of the Dog
The Cult: Ceremony
Voivod: Angel Rat
Warrior Soul: Drugs, God and the New Republic
John Quail
Ebben az évben már érezni lehetett a grunge térnyerését, ám szerencsére sok előadó maradt a klasszikusabb metal vizein.
Szokásomhoz híven nem a legegyértelműbb, legnépszerűbb öt albumot emelem ki 1991-ből.
Letudhatnám gyorsan az egészet Ozzy Osbourne, a Metallica, a Skid Row, a Paradise Lost vagy a Vicious Rumors akkor piacra dobott, roppant jól sikerült alkotásával, kiemelhetném az Overkill Horrorscope-ját, a kettes Iced Earth anyagot, de ezeket meghagyom a kollégáknak.
Amiket én ajánlok, fikarcnyit sem gyengébbek a fent felsoroltaknál, csak talán kevesebbet emlegetjük őket.
TITAN FORCE – Winner/Loser
Harry Conklin, azaz Tyrant a Jag Panzer-mentes időszakában vitte ezt a bandát, két brutálisan jó lemezt készítve társaival. Ez a másodikként jegyzett életjelük, hatalmas himnuszokkal teletűzdelve. Elég csak meghallgatni a Shadow of a Promise gyermekkórusait, a címadó nóta progresszív zakatolását, az Eyes of the Young nagyszerű refrénjét vagy a pörgős Small Price to Pay taktusait, és úgy érezhetjük, egy prog/power irányba fordult Jag Panzerrel van dolgunk!
ARMORED SAINT – Symbol of Salvation
Dave Prichard gitáros sajnálatos halálát követően nem álltak le John Bush-ék, épp ellenkezőleg: megcsinálták az évtized egyik legjobb albumát. Kitűnő riffek, melódiák mindvégig, de néhányat muszáj kiemelnem: itt hallható a Reign of Fire, a Dopping Like Files, a Last Train Home, az Another Day, a Burning Question, a Spineless, valamint a különleges Tainted Past, amelybe a korábban felvett demó változatból átemelték a lemezfelvétel előtt leukémiában elhunyt Prichard szólóját. Ez a gyönyörű gesztus, tisztelgés barátjuk előtt közelebb hozta a zenekart és a rajongókat is egymáshoz, még szerethetőbbé téve az anyagot.
METAL CHURCH – The Human Factor
Ez, kérem, a Mike Howe nevével fémjelzett korszakuk legkiválóbbja, legalábbis nálam! Egyetlen gyengébb pillanatot sem tartalmaz az album, a banda csúcsra járatta a thrash-be oltott US power mágikus elegyét. A riffek és refrének eszméletlen jók. Kizárólag egyben hallgatom ezt a tömény 51 percet, amely a mai napig rabul tud ejteni.
GAMMA RAY – Sigh No More
A debüt nálam még nem volt maradéktalanul meggyőző, viszont a második nekifutásuk már abszolút megvett magának. Scheepers olyan refréneket rittyent Hansen és társai szerzeményeire, amit minden egyes alkalommal öröm hallgatni! A beinduló Changes, a helloweenes Rich and Famous, a száguldó As Time Goes By, a power-lírai Father and Son, a himnikus refrénnel megáldott One with the World, a Start Running (jó ég, mekkora speed téma), valamint a többi dal is remekül szemléltetik, hogy a banda révbe ért!
MACAULEY SCHENKER GROUP – M.S.G.
Mint azt a zenekar átnevezése is mutatja, Michael Schenker magával azonos szintre emelte néhány éves együttműködésük során a kiváló hangú ír énekest, Robin MacAuley-t. Utolsóként kiadott, stúdióban rögzített lemezük felsőpolcos hard rock/metal muzsikát rejt még úgy is, hogy legnagyobb kedvencem tőlük a debüt, bizonyos Perfect Timing, de második támadásuk, a Save Yourself sem kutya! Michael – jó szokása szerint – zseniálisan gitározik, Robin érzelemgazdag hangja pedig a lélek legmélyére hatol, különösen az olyan, líraibb hangvételű zenekölteményekben, mint a When I’m Gone, a What Happens to Me, vagy a mindent lezáró Nightmare. Ha az album fémesebb részeire a „kiváló” cimkét teszem, ezekre a balladákra a „csoda” jelző illik!
Az általam fentebb már említetteken kívüli, további nagyszerű kiadványok 1991-ből:
CATHEDRAL – Forest of Equilibrium
CORONER – Mental Vortex
EVILDEAD – The Underworld
FEAR OF GOD – Within the Veil
HEATHEN – Victims of Deception
HEAVENS GATE – Livin’ in Hysteria
INTRUDER – Psycho Savant
LOUDNESS – On the Prowl
PESTILENCE – Testimony of the Ancients
POLTERGEIST – Behind the Mask
POWERSURGE – MCMXCI
RAGE – Extended Power (EP)
TIAMAT – The Astral Sleep
U.D.O. – Timebomb
Dávid László
1991-ben már jobban képben voltam az adott évi lemezmegjelenéseket illetően, mivel addigra már 2-3 éves metalos múlt állt mögöttem. Noha kiterjedt levelezőrendszerem nem volt, de adott volt egy szűk társaság, amellyel cserélgettünk egymással, így az 1991-ben megjelent kiadványokhoz (legalábbis egy részükhöz) már kiadásuk évében hozzájutottam. Ebből kifolyólag sokat csak később fedeztem fel, szereztem be. 1991 zeneileg nagyon súlyos esztendő volt, mondhatni a death metal csúcsra járásának voltunk szem- és fültanúi, a thrash és a hajmetal háttérbe szorult, be/áttört a grunge, ugyanakkor a doom rövid felívelése is ez idő tájt történt. (És az sem elhanyagolható tény, hogy Feketéné Papp Andrea tanárnő jóindulatának köszönhetően megúsztam középiskola második évvégén a matematika bukást). 1986-hoz hasonlóan, ezúttal is roppant nehéz, szinte lehetetlen volt a top 5-öt összeállítani, hiszen megannyi, mára már megkerülhetetlen klasszikussá avanzsált anyag látott napvilágot. Ugyanakkor vallom azt is, hogy noha később is jelentek meg meghatározó alkotások, 1991 után már egyfajta visszaesés volt tapasztalható a metal világában, véleményem szerint ez volt szeretett muzsikánk utolsó csúcséve.
1. MASSACRE: From Beyond
Emlékszem, hogy egy 90 perces kazettán jutottam hozzá. A oldal ez, B oldal Cancer – Death Shall Rise. Ahogyan a Dawn of Eternity elindult vészjósló intrójával, majd belépett a cin, illetve a koponyarepesztő riffek, azoktól dobtam egy hátast, valósággal megbabonáztak. Roppant egyszerű, fogós, dallamoknak sem híján lévő muzsika elsöprő lendülettel, brutalitással tálalva. A már említett dalon kívül az összest felsorolnám, mert annyira hibátlan ez a korong. Csak úgy hasraütésszerűen: Chamber of Ages, Symbolic Immortality, Corpsegrinder.
2. DEATH: Human
Elképesztő az a fejlődési ív, amit a zenekar bemutatott. Hol volt már eddigre/addigra a Scream Bloody Gore pőre nyersessége, brutalitása? Chuck Schuldiner (R. I. P.) lépésről-lépésre, fokról-fokra indult el a változás, a fejlődés útján, amelynek kicsúcsosodása (életművének koronája?) lett a Human. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy Sean Reinert (R. I. P.) dobos és Paul Masvidal gitáros közreműködése nélkül valószínűleg nem valósulhatott volna meg ez az alkotás. (Értelemszerűen Steve DiGiorgio basszusgitáros sem statisztaszerepet töltött be a lemezen). Lack of Comprehension, Flattening of Emotions, Suicide Machine, Secret Face – a teljesség igénye nélkül –, míg az instrumentális Cosmic Sea a Death művészi oldalát domborította ki, egyben egy új hagyományt jelült ki a jövőre nézve. Miután abszolút elfogult vagyok Chuck munkásságával szemben, csak félve írom le, hogy ez a kedvenc albumom tőle.
3. MOTÖRHEAD: 1916
A bandát a Rock ’n’ Roll lemezzel ismertem és kedveltem meg, viszont ’91 nyarán öt Motörhead bakelittel (Ace of Spades, Bomber, The Birthday Party, Iron Fist, 1916) tértem haza Németországból. Miután eddigre már komoly diszkográfiájuk volt, nem tudtam hogyan álljak neki a lemezek meghallgatásának, nem volt viszonyítási alapom. Így utólag már azt mondom, hogy Lemmyék ezzel az anyaggal „lőtték vissza magukat a csúcsra” és váltak (újra) meghatározó tényezővé. Ahogyan az Ace of Spades, ez is egy hibátlan mű lett, olyan nótákat felvonultatva, mint a The One to Sing the Blues, a No Voices in the Sky, az Angel City vagy a Ramones. A balladák (Love Me Forever, 1916), illetve a fenyegető hangulatú Nightmare – The Dreamtime pedig a banda érzelmes oldalát mutatta, ez korábban nem volt rájuk jellemző, szerintem komoly meglepetést okoztak ezekkel a dalokkal, egyben jól simultak az összképbe. Noha nálam a Rock ’n’ Roll a kedvenc, ez a korong szoros másodikként követi.
4. DEVASTATION: Idolatry
Ugyan ezt a lemezt 1992-ben gyűjtöttem be, sajnálatos módon szerintem megjelenésének évében valahogy elsikkadt. A texasi banda pályafutásának csúcsára ért fel ezzel a lemezzel, egyben egy elfeledett thrash gyöngyszemet alkottak meg. Első anyaguk a Violent Termination a maga idejében csak egy volt a sok közül, a második Signs of Life már azt sugallta, hogy van bennük bőven potenciál, ez pedig egyértelműen a legjobbjuk. Kíméletlen, kompromisszummentes, de váltásokkal, dallamokkal is bőven átszőtt thrash komoly Slayer és Dark Angel hatásokat felvonultatva. Egészen másként festett volna karrierjük, ha mondjuk 3-4 évvel korábban jelentették volna meg ezt a korongot. Deliver the Suffering, Freewill, Souls of Sacrifice, Never Believe – egyértelműen a thrash metal monolitjai.
5. OMEN: Feketében
Emlékszem, mekkora port vert fel idehaza, hogy a Pokolgép kvázi kettészakadt. Ezek után már csak az volt a kérdés, hogy melyik zenekar milyen anyaggal rukkol elő. A Feketében számomra első hallás utáni szerelem lett, azonnal ráhangolódtam, és vált az egyik legnagyobb (hazai) kedvencemmé. Az anyag nagyon komoly Stormwitch hatásokat vonultat fel, szerintem valamelyest eltér a korai, klasszikus Pokolgép lemezek stílusától, a végeredmény pedig az én értékrendem alapján hibátlan lett. A harmadik, Bízd rám magam, A rozsda lesben áll, Lányok feketében, Hajsza a tűzzel. Egyben ez volt az a pont is, ahol megrekedtem, mert a későbbi Omen lemezek már nem tudtak annyira lekötni, felcsigázni.
Végül egy felsorolás, amelyeket semmiképpen sem akartam kihagyni:
MORGOTH: Cursed
MORBID ANGEL: Blessed Are the Sick
CONFESSOR: Condemned
MALEVOLENT CREATION: The Ten Commandments
IMMOLATION: Dawn of Possession
ASPHYX: The Rack
SOUNDGARDEN: Badmotorfinger
ARMORED SAINT: Symbol of Salvation
DISMEMBER: Like an Everflowing Stream
GRAVE: Into the Grave
UNLEASHED: Where No Life Dwells
SENTENCED: Shadows of the Past
CONVULSE: World Without God
MASSACRA: Enjoy the Violence
SEPULTURA: Arise
DARK ANGEL: Time Does Not Heal
OSSIAN: Ítéletnap
POKOLGÉP: Adj új erőt
CANCER: Death Shall Rise
BOLT THROWER: Warmaster
ATHEIST: Unquestionable Presence
PESTILENCE: Testimony of the Ancients
REVENANT: Prophecies of a Dying World
D. A. D.: Riskin’ It All
GORGUTS: Considered Dead
CANNIBAL CORPSE: Eaten Back to Life
OZZY OSBOURNE: No More Tears
VICIOUS RUMORS: Welcome to the Ball
CORROSION OF CONFORMITY: Blind
POWERSURGE: MCMXCI
ANACRUSIS: Manic Impressions
CATHEDRAL: Forest of Equilibrium
RIPPING CORPSE: Dreaming with the Dead
THERION: …Of Darkness
SUFFOCATION: Effigy of the Forgotten
SOLITUDE AETURNUS: Into the Depths of Sorrow
SKID ROW: Slave to the Grind
PRIMUS: Sailing the Seas of Cheese
OSIRIS: Futurity and Human Depressions
INFECTIOUS GROOVES: The Plague That Makes Your Booty Move…It’s the Infectious Grooves
CYCLONE TEMPLE: I Hate Therefore I Am
DARKTHRONE: Soulside Journey
PUNGENT STENCH: Been Caught Buttering
SZG
Zenei eszmélésem hőskorszaka, már tudatosan kerestem az új zenéket, és már tudatosan gyűjtöttem az információkat. A Hammer volt a bibliám, de a levelezőpartnerek az ország, sőt a világ minden tájáról ontották a zenei csemegéket. Elvileg a metal már halott, de erről nekem senki nem szólt.
5. Rage: Extended Power
Ha azt mondod, mondjak egy tökéletes kislemezt, azt mondom, ez az! A Rage egyik csúcskorszaka, félúton a Reflections és a Trapped! album között, hibátlan dalokkal, az akkori vadiúj Woman és Ashes mellett a régi Avenger dal, a Bottlefield újrafelvett változatával, zárásként pedig egy laza, feelinges instrumentális tétellel, amelyet Schmidt és Peavey a próbateremben talált ki ujjbemelegítésnek. Hibátlan german metal orgia, én mondom.
4. Skyclad: The Wayward Sons of Mother Earth
És akkor következzen valami egészen más. A Satan gitárduója, elunva az anyabanda töketlenkedését, kiszállt, és összeállt a Sabbat aprótermetű, de energiákban bombasztikus fiatal énekesével, egy bizonyos Martin Walkyerrel. Fogtak egy thrash alapot, pakoltak rá egy kis hegedűt némi folk ízzel, és megszületett valami igazán különleges. A korai Skyclad éra még ma is hátborzongatóan izgalmas. Walkyer megmutatta, hogy másként is lehet metalszöveget írni, Ramsey megmutatta, hogy van abban a kelta ősiségben még kiaknázható dallam. Csodálatos, ahogy folytatása, a Burnt szintén…
3. Running Wild: Blazon Stone
Nem mondom, hogy a kedvenc RW albumom, de ez 1991-es, és bizony jócskán feljött nálam az évek alatt. A Death or Glory után, a Pile of Skulls előtt, igazi slágerbomba. Ami kissé levesz a katarzisból, az a túl finom, túl steril hangzás, amit 2017-ben elég jól kikozmetikáztak. A hozzá kiadott maxi talán erősebb, mint a komplett lemez, a szintén ez évben megjelent The First Years of Piracy pedig a cseresznye volt azon a kalóz habostortán, amit Rolf és csapata elénk pakolt 1991-ben.
2. Heaven’s Gate: Livin’ in Hysteria
Egyre kevesebb metal bakancslista van már a tarsolyomban. Az egyik, vagy a legnagyobb nem más, mint egy Heaven’s Gate reunion koncert, de mindenképpen Rettkével a mikrofon mögött. A wolfsburgi heavy metal brigád csúcslemeze a Livin’, izomtól duzzadó riffekkel (nem úgy, mint egy Amon Amarth, hanem mint egy dallamos germán banda) Sascha Paeth gitárjából, fantasztikus, egyedi hangon (fejhangon) előadott refrénekkel.
1. Vicious Rumors: Welcome to the Ball
Számomra 1991 csont nélküli legjobb albuma a Welcome! Még Cselőtei Laci lelkendezése miatt kértem meg egy levelezőpartnert, hogy vegye fel nekem kazettára ezt a lemezt, és az a finom, korát megelőző hangzás, az az öblös power dobolás és az a fantasztikus metal énekhang igazi hibátlan elegyet alkot. Carl Albert hangja Geoff Thorpe riffjeivel megkérdőjelezhetetlenül a trónra tették nekem ezt az albumot 15 évesen. Azóta jópárszor hallottam élőben a dalok nagy részét, és még úgy is libabőr volt mindig, hogy Carl hangjával sajnos sosem találkozhattam.
