Tán nem meglepő módon, a ’70-es évek végén/’80-as évek elején Los Angeles, New York és Bay Area váltak a Tengerentúli heavy metal színtér központjaivá. Az is köztudott (érdekes), hogy amíg L. A.-t, illetve N. Y.-ot a muzikális megosztottság, addig a többi szcénát az egységesség jellemezte. Fontos még hozzátennem, hogy Brian Slagel (The New Heavy Metal Revue fanzine/Metal Blade Records, Bob Nalbandian (Headbanger fanzine – R. I. P.) – Los Angeles), Jon Zazula (Rock ’n’ Roll Heaven/Megaforce Records, Bob Muldowney (Kick Ass Monthly – mindketten R. I. P. – New York), valamint Ron Quintana/Ian Kallen (Metal Mania fanzine, KUSF rádió – Bay Area) végeztek elévülhetetlen, úttörő munkát, az amerikai, heavy metal színtér kialakításában.
Ezek után, az ők „farvizén” további, a későbbiekben meghatározó, kultikus metal központok jöttek létre, úgy is, mint Texas, Illinois (Chicago), Ohio (Cleveland – Auburn Records) stb. Ez esetben, most Chicago-ra fókuszálunk. 1976-ban (kettő évvel a Trouble „színre lépése” előtt) Calvin „Willis” Humphrey basszusgitáros, Kevin Michael Rasofsky és Ken Black gitárosok, valamint Barry Stern dobos/énekes (R. I. P. – később Trouble -, 2005. április 1.-én hunyt el csípőprotézise műtétjének szövődményei következtében) hívták életre a Zoetrope-ot. Tulajdonképpen a tagok tinédzser koruk óta voltak együtt, és olyan hatások érték őket, mint a 7 Seconds, a Products Of Faith, a Rights Of The Accused, a Life Sentence, az Out Of Order és a Die Kreuzen. Ezek a befolyások serkentették őket arra, hogy megalkossák saját hardcore/thrash formációjukat, amit – plain and simple – street metalnak neveztek el. (Kezdetben amúgy feldolgozásokat játszottak, de hamarosan „belevágtak” abba, hogy saját számokat írjanak.) Miután a ’80-as évek közepe „berobbant” és hatásaikat nem fojtották el, hogy az emberek egy csoportját a másikkal szemben érdekelté tegyék, a banda gyakran játszott helyi hardcore fellépéseken, valamint helyi metal bandákkal, így mindkét tábort egyesítették, fanatikus rajongóbázisra szert téve. (Hozzá kell tennem azt is, hogy habár tagadhatatlanul metál együttes volt a Zoetrope, a Chicagói hardcore punk szcénában is aktív volt, helyi hardcore bandákkal „osztották meg” a színpadot, és az O’Banions-ban, egy chicagói punkbárban lógtak gyakran, példának okáért, Ken Black és Barry Stern, földijeik, a Life Sentence debütáló albumjának produceri munkálataiért voltak felelősek). „Hírnevük”, ismertségük megalapozásaként, elterjesztéseként, a The Right Way / Call „33” single-t (1980), a Metal Log Vol. 1 demót (1983) készítették el, felkerültek – további négy Chicago-i csapattal; csak, a rend kedvéért: Witchslayer, Thrust, Trouble, War Cry egyetemben – a Metal Massacre IV. (Speed Zone – 1984) válogatásra, „megcsinálták” a Metal Log Vol. 2. demót (1985), majd ezek után „bocsátották útjára” debütálásukat, amely Amnesty címmel került forgalomba 40 évvel ezelőtt, a Combat Records gondozásában. A felvételekre a Solid Sound, Hoffman Estates-ben (Illinois), a maszterizálásra a Frankford Wayne-ben (New York) került sor, míg a produceri munkálatokat maga a csapat látta el. Azonban, mielőtt rátérnék az alkotásra, hadd idézzek kettő, annak idején a Chicago-i metal színtéren felbukkant autentikus személyt – jobban mondva az ő gondolatait -, arra nézve, hogy milyen volt a metal helyzet odahaza, illetve az USA-t illetően. Nevezetesen Jeff Allent (Witchslayer) és Del Williamsont (Mayhem Inc.) Jeff: „Ezzel egyetértek” – utalva arra, hogy mennyire színes volt anno városa felhozatala, illetve, hogy az úttörők a Zoetrope és a Trouble voltak. „A listára hozzáadhatod a Thrust zenekart is. Azt hiszem, akkoriban mind eredeti volt. Nem mondanám, hogy Chicago szerepelt a térképen Heavy Metal/Hard Rock szcénaként, amíg Brian Slagel ki nem adta az M. M. IV-et 5 Chicago Metal bandával azon az albumon (Trouble, Zoetrope, War Cry, Thrust & Witchslayer). Nagy hatással volt ránk a Black Sabbath, a Judas Priest és az Iron Maiden. Versenyképesek voltunk. Mindenki arra törekedett, hogy a város legjobb bandája legyen, és az elsők legyenek, akik kitörnek. De ugyanakkor mindannyian családtagok voltunk. Együtt lógtunk és együtt léptünk fel. Nem tudok mást, mint tisztelni mindenkit, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kiadja a saját anyagát. Chicagóban csak néhány hely volt, ahol metál bandák játszhattak. Chicago egy blues/jazz város. De volt a külvárosban egy Haymakers nevű klub. Ez a klub valóban segített mindannyiunknak az indulásban. Ez egy szemétlerakó volt, de megengedték nekünk, hogy fellépjünk és finomítsuk a mesterségünket. L. A. volt a fő zenei színtér akkoriban. A Metallica megjelenéséig nem tudtam a Bay Area-ről. N.Y.-nak volt néhány tisztességes bandája, és akkoriban semmit sem tudtam a Texasi színtérről. Mi voltunk a chicagói színtér úttörői.” Del Williamson: „Kétségtelenül ők voltak Chicagóban az úttörők. Soha nem ismertem a Trouble tagjait, de Barry Stern a Zoetrope-ból közeli barátom volt. Mindketten hatással voltak ránk. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit összehoztak egy bizonyos szinten. A chicagói zenei életben mindenki ismert mindenkit, nem csak a zenét élvezte, hanem a barátai zenéjét is. Igen, azt hiszem, mindenkinek megvolt a maga egyedi hangzása, nagyon más. Szerintem minden volt, csak nem hagyományos. Minél kisebb a helyszín, annál extrémebb kompozíciókat, politikai kérdéseket feszegetnek a zenéjükön keresztül. A zenekarok között volt szakmai „csata”, de mindig volt belső rivalizálás az elismerésért. Mindenki különbözni akart a másiktól.” A klubokat illetően. „The Rusty Nail, The Thirsty Whale, Grand Illusions, The Halsted Street Fair, The Cabaret Metro, Medusa’s, The Iron Rail, The Avalon, The Aragon.” Ami pedig az ominózus kompilációt, annak segítő voltát firtatja – igaz, ebben Del véleménye ellentmondásos. „Határozottan” – azt illetően, hogy segített-e a Chicagói zenekaroknak, majd hozzátette: „Ó, a válogatásalbumok szarok voltak. Ha hallasz egy dalt, ami betalál, néha az az első kérdés, hogy honnan vannak?” 1985-ben, a speed/thrash hullám tetőzése előtt egy évvel, pl. a Master of Disguise, a Vicious Attack, a Long Live the Loud, vagy a Killing is My Business…and Business is Good megjelenésének idejében (azokkal egy időben, azonos esztendőben) jött ki az Amnesty, ugyanakkor „ugyanazzal a lendülettel” el is tűnt a süllyesztőben. Mindenesetre olyan komoly tömegeket nem mozgatott meg az anyag, megkockáztatom, mind a mai napig maroknyi közönsége van a Zoetrope-nak, holott ott voltak a speed metal születésénél. Nyers, fésületlen megszólalású a korong magán viselve az akkori idők korszellemét, low budget hozzáállását, 31:46-ban tálalva.
Értelemszerűen „fáziskésésben” voltak pályatársaikhoz képest, ugyanis, ha ez az album – mondjuk – 1983-ban került volna a boltok polcaira, más szemszögből tekintenénk rá. Soundját, sebességét, a „szereplők leosztását” – értve ez alatt a line upot és Barry Stern, Dan Behleréhez fogható orgánumát, mániákus dobolását – tekintve megkerülhetetlen az Exciterrel történő összevetés (plusz egy gitár a Chicagóiak javára), lemeztelenített, pőre speed támadással állunk szemben, itt-ott hardcore-os beütéssel, felhangokkal megspékelve, valóban utcai metalt sugallva. Komoly megfejtéseket, analízist nem igényelnek az olyan tételek, mint a Kill the Enemy, a címadó szerzemény, a Member In A Gang és a Break Your Back, a ’Kill ’em All korszakos Metallica-t idézik meg az Another Chance, illetve a Creatures, az együttes lazább, kimértebb oldalát domborítja ki a Mercenary, míg az Indecent Obsessions, illetve a Trip Wires eleje/kezdése, egyes részletei a korai Trouble-ra hajaznak. A fentebb említett játékidő önmagáért beszél, akkoriban ez volt az átlagos, az elfogadott, úgyhogy a Zoetrope is ehhez tartotta magát, és szállított le egy kultikus művet.
Ezek után még kettő albumra, az 1987-es A Life Of Crime-ra és az 1993-as Mind Over Splatterre (ezen egyetlen egy, eredeti „őstagként” már csak Kevin Michael Rasofsky muzsikált) futotta a csapat erejéből, amely aztán 1995-ben véglegesen a földbe állt. (Egyébiránt Barry Stern a Trouble IV (1990) és Manic Frustration (1992) korongjain működött közre.) Mind 2016-ban, mind 2018-ban megpróbálták erejüket újra egyesíteni, de azon kísérletek, törekvések hamvába holtak, kudarcba fulladtak. Sajnálatos módon, úgy a Zoetrope neve, mind a diszkográfiája bőven az underrated kategóriáját meríti ki, úgyhogy, aki még nem ismeri, szerezze be az első két alkotásukat, mert, jóval többet érdemeltek volna az általuk elért eredményeknél, sokkal többre voltak hivatottak, sokkal több volt bennük.
