1989. Szigorúan memóriából készítettem egy statisztikát erre az esztendőre, kivetítve azt illetően, hogy eddig, mennyi heavy metal album „árasztotta el” a hazai könnyűzenei piacot, és az alábbi konzekvenciákat vontam le: Black and Speed Metal, Robbanásveszély 1., 2., Garázs válogatások, Lord (2), Ossian (2), Pokolgép (3), Griff (1 – egy méltatlanul elfeledett, sajnos a süllyesztőbe került és ott is maradt klasszikus), Auróra (1). Ha, jól számolom, ez 13 kiadvány. További, egyéb vonatkozású események még: az A. C. Milan a BEK döntőben szétszedi a Steaua Bucuresti-t, mint Bodri a lábtörlőt (4-0; Ruud Gullit és Marco Van Basten egyaránt 2-2 góllal járult hozzá a sikerhez), betöltöm 15. életévemet, valamint – és ez a legfontosabb – lebontják a Berlini falat, lehull a vasfüggöny, megdől a kommunizmus. Megszűnik a Hungaroton/MHV hegemóniája, zöld utat kapnak, szóhoz jutnak a kisebb kiadók, élükön a Protonnal.
1990. Úgy gondolom, hogy ez az év hozta el a hazai heavy metal színtér áttörését. Azontúl, hogy a Pokolgép a negyedik, az Ossian pedig a harmadik lemezét adta ki, egy friss, új, tettre kész generáció nőtt, sorakozott fel mögéjük, mintegy konkurenciaként, első alkotásaikat megjelentetve. Tankcsapda, Dance, Sex Action, Moby Dick, Sing Sing, majd 1-2 évvel később Stress, Lady Macbeth, Marilyn.
Pokolgép. Ahogyan említettem, negyedik korongját készítette el hazánk toronymagasan legnépszerűbb heavy metal együttese, de, ahogyan utaltam rá, ott „lihegett a nyakukban” az új hullám, amelyet Tarca László dobos szavai is igazolnak. „Jött a konkurencia mögöttünk, toltak bennünket, ha kellett, ha nem. Mert előttünk nem volt senki, mindenki utánunk jött, mindenki bennünket akart megverni. Mert ez így szokott lenni. Ezért aztán nekünk minőségi munkát kellett állandóan úgy produkálni, hogy egy ilyen presszió volt mögöttünk. Ami sok szempontból persze jó volt.” Történt azonban a színfalak mögött valami olyasmi, amiről mi rajongók nem tudtunk, nem tudhattunk; nevezetesen nagyon komoly feszültségek, zenei nézetkülönbségek, felszíni repedések ütötték fel fejüket az együttes soraiban. Pazdera György basszusgitáros: „Gábor az ilyen dallamosabb, nehezebben emészthető zenét szerzett, illetve írt, a Nagyfi Laci meg inkább a közérthetőbb, poweresebb metalt favorizálta és hát ez sajnos óhatatlanul ellentétekhez vezetett.” Ezzel szemben Kukovecz Gábor gitáros, ekként élte meg/át a folyamatokat. „Én egyáltalán nem éreztem ezt, nekem ez derült égből villámcsapás volt” – utalva az addigi egységre, egységességre, annak – kvázi – felbomlására.
Mind ezek függvényében, milyen lett a Metal az Ész? – merül fel a kérdés. A válaszom: klasszikus, zseniális, nekem a kedvenc Pokolgép albumom, felvonultatva rajta kedvenc Pokolgép dalaimat, négyet is. A címadót – a banda leggyorsabb, „legbrutálisabb”, már-már thrash-be hajló szerzeménye, Tarca László eszement kétlábdobjaival kombinálva -, az Egy az Isten rock ’n’ rollt – hajazik a Mindhalálig Rock ’n’ Rollra tempóját tekintve (annak folytatása, egyenes ági leszármazottja, második része?) -, az Indulj!-t – ez a nóta a fiókban maradt Emberrabló Lányok film betétdala volt és még ugyanebben az évben Bíró Ica (alias, Metal Lady) debütáló anyagjára is felkerült Egy Falka, Egy Vér címmel -, illetve a Ne bántsd a fiút. Pedig a körülmények, a felvételek, a stúdiózás korántsem zajlottak rózsás hangulatban, ahogyan arra Pazdera György is rávilágított. „Emlékszem, hogy a negyedik lemezt már úgy vettük fel, hogy a Gábor nótáit is külön próbáltuk, a Laci nótáit is és hát sajnos nem is annyira sikerült az a lemez”. Ezen a ponton vitába szállnék Medi bácsival, mert szerintem ebben a korongban sem csalódott a banda rajongótábora, még csak véletlenül sem nevezem megosztónak, arról pedig már nem is beszélve, hogy hazai szinten, falbontó lett a megszólalása. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az együttes feltette a koronát addigi pályafutására és szerintem innen lett volna nehéz továbblépni. Bizonyította a Pokolgép előző lemezein, hogy lírában/balladában is otthonosan mozog, ennek alátámasztásaként a Szabadság szárnyain-t tették fel az albumra, a gyorsaságot (speedet) a lassan, málházósan kezdődő Engedj, a lírai felvezetővel átszőtt, germán ihletésű Kitaszított, valamint a Késő hősnek lenni képviseli még, döngölős, középtempós tétel az Acceptes felhangokkal megspékelt Gyűlölnek (Gyuri bőgője dübörög), míg a záróakkordot (ha, úgy tetszik karrierjük végét) az A dal érted él („1989-ben Magyarországon 5800-an lettek öngyilkosok, ebből 2000 a fiatalkorú, ezzel világelsők vagyunk” kezdődik Józsi „monológjával” és Gyuri súlyos futamaival – kifejezetten nyomasztó hangulatot árasztva) zakatolása („Ez a dal most érted él, fohász a lelkedért, múljon végleg el a véres remény!, ez a dal most érted él, fohász a lelkedért, múljon végleg el a véres remény!”) jelentette. Visszatérve (még egy gondolat erejéig) az ellentétekre, Kalapács József énekes kommentje: „Nagyfi Laci és a Kukovecz között volt a legtöbb feszültség, tehát ők akartak nagyon más irányba mozogni, és valahogy nem jól kommunikálták le esetleg az egymás közötti dolgokat.”
És itt, ezen a ponton következett be a kenyértörés. Tarca László: „A Nagyfi Laci meg ugye mindig is azt a fajta zúzós zenét szerette, amit én meg nem és a Gábor sem, és akkor úgy emlékszem rá, hogy tulajdonképpen így történt az elmenetelünk.” Pazdera György: „Ezt a kiélezett ellentétet nem lehetett feloldani és ez végül is a szakadáshoz vezetett, mint tudjuk. A Józsi meg a Laci kivált a zenekarból ’90 tájékán.” Kukovecz Gábor: „Minden zenész, akivel ma is együtt muzsikálok és kiváló muzsikusok, mindenki más dologból próbál meg érvényesülni. Na, most a régi zenekar az felvállalta azt, hogy megpróbál megélni úgy, mint zenész és akkor koncert koncert után, lemezt írni, kiadni és nem bírtuk ezt a dolgot. Tehát ez olyan, mint, hogy ha esetleg egy év háromszáz…, egy év minden napján esetleg oda kell bújni a mellé, akit te szeretsz, és akibe szerelmes vagy, és lehet, hogy a háromszázadik napon azt mondod, hogy de jó lenne egyet aludni és pihenni. Na, hát szerintem itt fáradt el a mi kapcsolatunk is.”
Az én konklúzióm: belső feszültségek, ellentétek ide, elfáradás oda, ezeket a zenekar egyáltalán nem kommunikálta kifelé, a fanatikusok irányába, – noha, jól emlékszem rá, hogy az egyik ’90-es Metal Hammer címlapján csak Kalapács József és Nagyfi László „feszítettek”, ők jelentek csak meg a fotózáson – és dobta piacra ilyen körülmények között a Metal az Észt. Ahogy fentebb említettem, számomra kedvenc alkotásukat, tették ezt 35 évvel ezelőtt. Nincs más hátra, mint, hogy ünnepeljük meg ezt a briliáns művet, ezt a hibátlan klasszikust. Mert Metal az Ész, illetve Egy az Isten Rock ’n’ Roll.
