A Metalcore jövője?
Ha választanom kéne a Frontcsajos együttesek közül, hogy kit tartok a legjobbnak, kreativitás, hangszerelés, zenei felépítés és jó vokálok terén, akkor egyértelműen a kanadai Spiritbox együttesre tenném le a voksom. Az bandára anno a pandémia idején találtam rá, és Courtney Laplante énekstílusa azonnal levett a lábamról, főleg a a Blessed be és a Constance című dalukkal. Ha a zenéjüket kellene körbeírnom, akkor valahogy az alternatív és a progresszív metalcore közé sorolnám a csapatot, mivel elég sok Deftones és Meshuggah hatás hallható a zenéjükben, és Courtney szirén jellegű tiszta éneke elég megbabonázza az embert. A banda népszerűsége – 2017-es megalakulása óta -, folyamatosan halad felfelé, a 2022-ben megjelent Eternal Blue lemezük pedig egy zsenális modern metal alkotás lett. Ugyanebben az évben sikerült a Korn-nal is turnézniuk, ráadásul a 2025-ös Grammy díjátadón őket jelölték a legjobb Metal Performansz díjra (és itt megtörtént az is, hogy Courtney-t az egyik tudósító hölgy Poppy-val tévesztette össze, ami egy zenei médiától azért elégg kellemetlen). Sajna nem ők nyerték a díjat, hanem a Gojira (jogosan méghozzá), de a banda ettől függetlenül már készült kiadni a második nagylemezüket, ami Tsunami Sea néven jelent meg március 7-én. A banda promóció gyanánt sorra dobta ki az ízelítőket és ezáltal nekem is beindult a kiváncsíság-fokmérőm, hogy halljam az egész lemezt. De leginkább azért, mert már sok helyen olvastam olyan cikket, hogy a Tsunami Sea reprezentálja a netalcore és a modern metal jövőjét. Vajon igaznak mondhatóak ezek a kijelentések? Mindjárt meglátjuk! A lemez 11 dalt tartalmaz és a játékideje 43 perc.
Kezdésnek jön a Fata Morgana, ami lassan, erőteljes hömpölygős mély dörrenésű riffeléssel indul meg és még az elkárhozottak is megérzik ezt a dühöngő őrületet. Courtney hörgésügyileg szabályosan belerobban az ember arcába és utána a dallamos refrén váltás után átmegy szirén üzemmódba, hogy ezzel közelebb csalja és elkábítsa áldozatait. Nem rossz dal, de hogy őszinte legyek strukturálisan nem valami nagy eresztés és ennél többre számítottam volna kezdésnek. Bár lehet most még nagyon felszínes vagyok, és lehet, hogy a többi dalok talán jóval nagyobbat fognak ütni.
És bizony elszóltam magam egy picit! (Igen néha előfordul, hogy előre ítélkezem) Mert a Black Rainbow igazán fogós kezdőriffje már azonnal headbang orgiába csapat át és Courtney hangja némi digitalizálással megfűszerezve igazán egyedivé teszi ezt a remekművet. A dal eddig igazi agresszióbombaként csap le gyanútlan áldozataira és vészjósló hatású gitáreffektek kíséretében még az ember hátán is feláll a szőr! A dal egyik igazán érdekes ritmikai pikantériája, hogy némi erőteljes techno hatást is vélek felfedezni benne, ami üde frissítőként tud hatni az emberre.
Ezután következik egy ultra-giga sláger nóta, ahol mi férfiak élvezkedhetünk, ugyanis a Perfect Soul-ban a remek riff és dalszerkezetfelépítés mellett, Courtney ismét megmutatja és jobban kihasználja tiszta énektudását, ami annyira erőteljesen megbabonázott az előző anyagokon, hogy abba maximálisan szerelmes vagyok. Kb majdnem olyan érzés, mintha Deftones-os lenne az egész, olyan szinten az ember tudatalattijába hatol érinti meg az embert. Metalcore-ban lehet találni igazán ilyen dalokat, de ahogy a Spiritbox csinálja, azt bizony tanítani kéne zenei egyetemeken!
Negyedik dalnak itt van a Keep Sweet, ami próbál felnőni a Perfect Soul slágerességéhez, némi extra prog elemekkel megspékelve, de picikét úgy érzem, hogy az időzítés és a megfelelő összhang a dalban gyengébbre sikeredet. Mondjuk ennek lehet az az oka, hogy pont a Perfect Soul van előtte és így mellette erőtlenebbnek tűnik. Félreértés ne essék, mert a dal minőségi, csak valahogy úgy érzem, itt is nagyon magasra akartak törni, de ez sajnálatos mód nem úgy történt.
Ám ezután jön az egyik kedvenc dalom a lemezről, a Soft Spine, ami szerintem a lemez legsúlyosabb és legroove-osabb dala a lemezen. Nem hasonlítanám össze a Holly Roller-el, ami véleményem szerint a zenekar legbrutálabb dala, de körülbelül annak szintjét üti meg szép lassan. Courtney minden dühét és frusztrációját kiengedi a hörgésén és screamelésén keresztül, mialatt dal csak nem kíván engedni intenzitásából és agressziójából. Mike Stringer gitáros pedig ezen a dalon az eddigi legegzotikusabb riffeket teszi le az asztalra!
Hatodik dalnak ismét egy picivel andalítóbb vizekre evezünk a lemez címadó dalával, a Tsunami Sea-vel, ahol Courtney ismét elcsavarja a fejemet, és mély transzba küld, miközben a fogós, modern metalcore riffek záporoznak felém és felváltva jön az atmoszférikus hatás és a kemény mélységi riffelés. Nem mondom azt, hogy nem hallottam ezt a klisét párszor, de a Spiritbox esetében még mindig lenyűgöz, hogy mennyire el tudják vinni ebbe az atmoszférikus irányba.
A hetedik dal a lemezen, A Haven With Two Faces már viszont annyira nem jön át és itt az oka talán az, hogy lassan építkezik föl , ráadásul inkább, mint egy atmoszférikus Doom metal dal próbál rám hatni, annyira elaltat engem. ÉS hiába Courtney baba üvöltése, ez sem sokat segít a dolgon, vagy az éneke. Talán ez a tétel a lemez egyik leggyengébbje. Mekkora csalódás…
Kárpótól ezért a No Lost, No Love, aminek a djent és deathcore keverékű hatása picit visszadob a csalódás medréből és ismét felszítja bennem az izgatottság tűzét. Van még ott tartlék lőpor zeneileg, mint az elején, csak a jelek szerint nem mindenütt használták ki a full potenciáljukat! A dal szerkezetileg egy nagyon jól rendszerezett őrületként tombol végig és a különböző elektronikus fűszerezésekkel és kakofónikus gitár effektekkel a dal ugyanúgy kedvencemmé nőtte ki magát, mint a Soft Spine vagy a Black Rainbow.
Na, a Crystal Rose mutat újból nekem némi változatosságot, mert ahogy elindul, inkább úgy hat rám, mint egy disco vagy trance nóta. Courtney hangja újbóli digitális effektezése és az elektromos dob a különböző elektronikus elemekkel igazán jóféle bulizós atmoszférikus party-metalcore zenét csinál belőle, amivel bármilyen elektronikus bulit picivel különlegesebbé lehet tenni.
10. dalnak jön a Ride The Wave, ami szintúgy egy olyan újitást mutat, amit nem gondoltam volna, hogy tapasztalni fogok egy lemezen: Ez pedig némi gothic-os és szomorúbb alternativ érzetű hatás, ami nagyon szomorkásan hat rám, mert ez kb majdnem olyan dal, amit akkor hallgatunk, amikor pont padlón van az ember. Lesújtó és szomorú ereje nagyon le tudja húzni az embert, viszont zeneileg teljesen rendben van, bár nem sűrűn fogom ezt a sötét dalt hallgatni.
Utolsónak meg jön a Deep End, ami atmoszférikus hatással csap le ránk és még a háttérben is jól érezzük a hullámok hatalmas erejét és persze az újbóli keserűséget, egyben a meditációs lazulást is, főleg ahogy Courtney énekli! Az nagyon meditatív hatátsú tud lenni. Habár a refrén robbanhatna nagyobbat, de tekintve hogy ez a lemez utolsó dala, talán el tudom engedni a dolgot (Nem, nem tudom).
Nos… Van bennem némi keserű szájíz, mert ennél picivel többet vártam volna a Spiritbox-tól. Nem azt mondom és szándékomban se áll mondani, hogy a Tsunami Sea rossz lemez lenne, mert keverés ügyileg, zenei felépítésben, hangzásügyileg teljesen ott van, sőt még talán picivel organikusabban és koszosabbnak hangzik, mint az Eternal Blue, viszont sokkal kevesebb olyan pillanata volt, amire azonnali hatállyal azt mondtam volna, hogy 10 pontos dalok. Voltak benne töltelék részek, meg a dalok elhelyezése a lemezen is hagy némi kivánnivalót maga után. Még talán az, hogy jobban örültem volna, ha Courtney sűrűbben használja a tiszta énekét, mert az számomra a gyönyör!
És sajnos ezek miatt nem lett maximális értékű a Tsunami Sea, de nyilván ez az én szubjektív véleményem.
