Ha szeptember eleje, akkor mi más is jöhetne, mint a mára már hagyománnyá vált, óbaro©ki Rattle-tábor? Sorozatban hatodik alkalommal gyűltünk össze, szerkesztőségi tagok, barátok és olvasók, hogy igyunk, együnk, mulassunk, és éjszakába nyúlóan hódoljunk a metal iránti szenvedélyünknek.
Idén a vártnál (és a többiek, főleg Coly hathatós segítségének köszönhetően) könnyebben összejött a péntek délutántól vasárnap délelőttig tartó buli; aminek eredményeként ezúttal a két nap alatt rekord számú ember, összesen 18-an fordultak meg a nagy szikla árnyékában található metalbarlangunkban. Na, de haladjunk csak szép sorjában!
Én már délután 1-kor a metaldácsához érkeztem, hogy mindent előkészítsek a bulihoz, és 4 körül kezdtek is szállingózni az emberek, általában alaposan felpakolva jófajta italokkal és ételekkel. Mivel a legtöbben csak ritkán, egy-egy koncert alkalmával vagy még ott sem futunk össze az évben, volt mit megbeszélni és megosztani, így nem csoda, hogy azonnal előkerültek a sörök és a gyorsítók. Size és barátnője, Márti szűkebb pátriárkájuk hagyományos csemegéjével, paprikás kaláccsal érkeztek, ami legalábbis bizarrul hangzik, de annál finomabb volt.
Este 7 felé már össze is gyűlt az aznapi teljes létszám, így jöhetett Size kvíze, ami furmányos kérdésekkel tette próbára a nagy számban jelenlévő szakértők tudását. Szokás szerint John Quail nyerte a kört, én viszont rendkívül büszke vagyok a negyedik helyemre, ami jóval szebb eredmény, mint a tavalyi utolsó pozíció, amikor még azért is rimánkodnom kellett, hogy 1 pontról 3 pontra javítsa Size az eredményemet. Plusz a nyereményem a Magyar metal legendák című remek kiadvány lett, amire amúgy is fentem a fogamat, így örömmel ugrottam neki – Béci asszisztálásával – a pásztortarhonya elkészítésének, ami a visszajelzések szerint remekül sikerült (ahhoz képest, hogy életemben először próbáltam).
Miután alaposan kibéleltük bendőinket a megfelelően zsíros étellel, folytatódhatott az italozás, valamint az élet és a metal nagy témáinak megfejtése, egészen hajnalig.
A szombati nap egy jó kolbászos rántottával és Béci reggeli burritójával indult, majd a bátrabbak Coly vezetésével nekiindultak egy kis kirándulásnak, míg a többiek (köztük én) folytatták a sörözést, zenehallgatást és okoskodást. Ebédre elkészült Béci tésztába tekert alternatív hamburgere, majd indulhatott a hagyományos gin-tonikozás, hogy mindenki kellő hőfokon várhassa a szintén hagyományos Buga B kvízt. A három csapatnak (csapatfőnökök: Coly, John Quail és Béci) ezúttal 15 metal témájú kérdésre kellett válaszolni, illetve 48 dal várt felismerésre. A verseny végig szoros volt, de az utolsó pillanatokban végül (szintén hagyományosan) John Quail csapata szerezte meg a győzelmet. Később a kvíz és a Spotify-lista is fel fog kerülni az oldalra, ha esetleg ti is próbára szeretnétek tenni tudásotokat.
Persze az idei vetélkedő is a játékmester, Buga B zaklatásával telt, folyamatosan részrehajlással, dilettantizmussal és diktatórikus módszerekkel vádoltak a résztvevők, de ezek a vádak természetesen leperegtek rólam. 🙂 A legjobban talán az csapta ki a biztosítékot a csapatoknál, hogy az utolsó három, legtöbb pontot érő dal közé a Babylon Zoo annak idején nagyot ment megaslágere is bekerült. Így utólag belegondolva, nem alaptalanul. 🙂 Azt hiszem, az Archer Nation után egy újabb legenda van születőben…
A délutáni kvíz levezetéseként Sipy egy nevekről szóló kérdőívvel borzolta a kedélyeket, ebben Reaper bizonyult a legjobbnak, így főszerkesztőnk jövőre ingyen vehet részt a 7. óbarocki találkozónkon.
Miután mindhárom csapat átvette az ajándékait, jöhetett a szabadfogású italozás, a bográcsos paradicsomos húsgombóc elkészítése, majd az Írország-Magyarország meccs, sok dühöngéssel körítve, és egy kis jacuzzizással lezárva, hogy aztán másnap egy kis rendrakás után hazainduljon a kissé megviselt, de vidám társaság.
Azt hiszem, idén is remekül szórakoztunk mi, rattle-sok és rattle-szimpatizánsok. Szuperek voltak a kaják, Csizi Norbi személyében új taggal is bővültünk, és talán a programok sem viselték meg nagyon a társaságot, vagyis részemről biztos, hogy jövőre is itt a helyem/ünk!
Buga B
Hogy se kollégámat, se korábbi évekbeli önmagamat ne ismételjem (hiszen a szűk kétnapos program váza minden esztendőben nagyjából ugyanaz), csupán néhány – számomra emlékezetes – élmény-puzzledarabkát emelnék ki a nagy egészből.
Egy év kihagyás után tértem vissza Óbarockra (fessük már át azt a fantáziátlan településtáblát!), hiszen a tavaly szeptembert (is) az arizonai Phoenixben töltöttem. Most először tömegközlekedéssel – vonattal és távolsági busszal – közelítettem meg a helyszínt; a bicskei állomáson pedig nem mással futottam össze, mint Reaperrel és a párjával, Erikával.
Péntek este a külső hőmérséklet és a kinti jacuzzi vize is hűvös volt még, így inkább a benti élményfürdőben kerestük a választ az élet nagy kérdéseire.
Szombat délelőtt a Vértesben található Mária-szurdokba kirándultunk, amelynek felső végénél természetesen a Körtvélyesi erdei temetőt és a Körtvélyesi-kilátót is felkerestük. Legutoljára az első Rattle-találkozó alkalmával jártunk itt; akkor forgatta Sipy a temetőben az első horrorfilmjét, és raktuk ki a kilátó alatt fehér kövekből a Rattle Inc. feliratot – amiből mára természetesen semmi nem maradt. (A képen látható lábatlangyíkot természetesen nem fogyasztottam el.)
Buga B kvízén – akárcsak a magyar válogatott az írek ellen – a csapatunk nagyon sokáig vezetett; megjegyezném, hárman voltunk a két négyfős brigád ellen, de így sem panaszkodunk, a játékmester bőséges ajándékkosarából azt választhattuk, amit előzetesen kinéztünk magunknak: ki egy slayeres snapszpohár-tartót, ki egy üveg csemege uborkát… 🙂 Utána, levezetésképpen, egyedül felugrottam a szállásunk fölött magasodó Öreg Szikla tetejére, naplementét nézni, néhány kollégám pedig a jacuzzi vizében ünnepelte a kvízgyőzelmet, vagy fojtotta etil-alkoholba bánatát.
Volt, aki véresen komolyan vette a vetélkedőt, volt, aki ez alkalommal is kannibálra itta magát, volt, akit imádkozó sáska „támadott meg” a sötétbe burkolózó teraszon, mások pedig szombaton hajnali 4-ig söröztek és beszélgettek, így aztán – nem meglepő módon – nem tartottak velünk a vértesi kirándulásra. A második este, ahogy azt megszokhattuk, mindig öregesebben telik; idén már a meccsközvetítés után szétszéledtünk, vasárnap reggelre pedig tényleg csak a búcsúzás maradt. Azonban egy pillanatig sem lehet kérdés, hogy jövőre újrázunk, sőt, már többen is izgatottan várjuk a tizedik, jubileumi, óbarocki Rattle-találkozót, amikor is valami különlegesen nagyot kellene gurítanunk!
Coly