Mielőtt a buliról írok, hadd szóljak arról, mennyire kicsi a világ. Eldöntöttem, hogy a koncert végét követően nem autózok haza, hanem a Vasvár megyei székhelyen töltöm az éjszakát, ennek szellemében egy panzióban (Kis Pipa) foglaltam szállást. Mielőtt megkaptam volna kvártélyomat, a tulajdonoshölgy megkérdezte, „hova megyek este”? Mondom, „a Végállomásba”. Mire ő: „az én fiam is játszik ma ott”. Kérdezem: „hogy hívják”? Mondja, „Csonka László” (Csonya). Kérdezem: „Kief From The Moon”? A válasz: „igen, igen, de nem tudom kimondani a nevet… :-). Szóval, ez volt a felvezető. Az intro…
Ahogy egy hónappal ezelőtt, úgy ezen az estén sem okozott csalódást a banda, rettentő ízesen, feelingesen tálalták a doom/stoner metalt. Sőt, az énekes hiánya sem volt zavaró, bár szettjük végéhez felé közeledve, Hódosi „Mazsi” Roland gitáros közzétette, hogy, aki késztetést érez magában, és jó a hangja, örömmel fogadják soraikban. Mert igen, a KIEF FROM THE MOON egy nagyon tehetséges formáció, ott vannak a szeren, muzsikájukon nem lehet fogást találni, kár lenne, ha eltűnnének idejekorán a süllyesztőben. Programjuk ugyanaz volt, mint 30 napja, a végén, azzal a korai Trouble-t idéző, súlyos, borult tétellel. Egyszóval: királyok műfajukban, mindenképpen érdemes felfedezni, meghallgatni őket, már csak azért is, mert komoly potenciál rejlik bennük és (hozzá) értő kezek művelik a mesterséget.
Rövid leszek: amennyiben hazánk metal színteréről van szó, akkor Mood buzinak vallom magam, magyarán, számomra ők a non plus ultra, az örök, elsőszámú kedvencek. Sőt, személyre szabottan is, azaz Holdampf Gábor, Hegyi Kolos és Füleki Sándor nekem a mindenhatók (értelemszerűen éppen aktuális ritmusszekciójukat sem felejtettem el, nagy becsben tartom Koltay Tamást, Marek Ferencet, Megyesi Balázst). Esetemben e képpen fest a történet, amennyiben a koncerteket vesszük górcső alá: Mood négyszer, Wall Of Sleep (még Gáborral) és Stereochrist egyszer-egyszer (dátumokat szándékosan nem írok), tehát a Mood későbbi összes/összes későbbi „oldalhajtását” láttam élőben, így a mai este (révén) zárult be a kör; az összes formációt kipipáltam, élő teljesítményüket illetően, de ugyanez áll hanghordozóikra is.
Jött a MAGMA RISE, nyitottak a Time has been given-nel, és már abban a pillanatban dobtam is el az agyamat. Sajnos hozzá kell tennem, hogy rajtam kívül csak 19-en voltak kíváncsiak performanszukra, azaz, 20 vendég előtt játszott az együttes. Gáz a javából. Mindez azonban különösebben nem zavarta/hatotta meg őket – gondolom, meg sem lepődtek rajta -, tolták az Into my Aeon-t, a Such Thing as Time-ot, az Oblivion of Obliviont, a Dressed up as a Dreamet, az I am-et – a ráadásban a The Man in the Maze-t – és én olyan kurva jól éreztem magamat, olyan önfeledt állapotba kerültem, hogy – jelképesen – leborultam előttük. Kludovácz Csaba ugyanolyan feszesen, precízen, pontosan dobol, mint elődje Bánfalvi Sándor, Herczeg László és Hegyi Kolos gitárosok hihetetlen átéléssel pengettek, Holdampf Gábor basszusgitáros/énekes pedig egy „külön történet” – és ezt most egyáltalán nem negatív kontextusba ágyazom.
Ugye a Mood időkben, előszeretettel találták meg a kritikákban hangja miatt, ami kurva nagy tévedés volt, ugyanis „emberünk” elképesztő szuggesztivitással, érzelmek által fűtve adja elő a dalokat, amelyekbe nem lehet (nem érdemes, nem kell) belekötni. A hazai doom prófétája? Akár. De, hogy annak legjobb, legfanatikusabb képviselője, az is biztos. Maximum abba kötök bele, hogy nem volt The Engine is Burning, Four Winds are Blowing, esetleg Feed to Rise, de, mint tudjuk, az egy másik történet (volt), én is csak poénnak/poénként vetettem fel Gábornak. Mi több, az a megtiszteltetés ért – Gábor kérésére -, hogy műsoruk alatt a barátnőmmel karöltve, én felügyeltem merchpultjukat. (Nem robbantottunk bankot).
Mindent egybevetve, a konklúziókat levonva: zseniális buli volt, akkor is, ha csak 20-an voltunk jelen a klubban. Neither Land nor Sea – és a többi kiadvány – vigyétek, vegyétek. ÖRÖK SZERELEM.
