Régi motoros a finn Hooded Menace a death/doom mesterség űzésében: 2007-es megalakulásuk óta aktívak, dolgoznak, és rendre minőségi anyagokat tesznek le az asztalra. A műfaj egyik legmegbízhatóbb bástyájaként hivatkozhatunk rájuk – alkotásaikat a szakmai igényesség, a tudatos építkezés és a sötét, súlyos hangulat iránti elkötelezettség jellemzi.
A banda motorja, irányítója és zenei agytrösztje Lasse Pyykkö (gitár/basszusgitár/billentyűk), de korántsem egyszemélyes projektről van szó: Pekka Koskelo dobos 2009, míg Harri Kuokkanen énekes 2016 óta a fedélzeten van. A jelenlegi felállás a 2018-as Ossuarium Silhouettes Unhallowed óta változatlan, a mostani pedig immár a hetedik nagylemezük, Lachrymose Monuments of Obscuration.
Korábbi két albumukról már írtam a rattle.hu hasábjain – The Tritonus Bell (2021) és Ossuarium Silhouettes Unhallowed (2018) – és a zenekar azon kevés formációk közé tartozik, amelyek teljes diszkográfiáját birtoklom. Egy biztos: rossz vagy átlagos albumot még nem adtak ki, stabilan tartják a szintet, sőt, inkább csak felfelé mozdulnak.
Az új korongot október 3-án adják ki; a felvételek a joensuu-i Guru Stúdióban készültek, a maszter pedig Portugáliában, az Orgone Studios-ban készült. A The Tritonus Bell jelentette náluk az irányváltást – ekkor kezdtek nyitni a fogósabb dallamok és szélesebb zenei horizont felé. Ezt az irányt most is követik, és nagyon jól teszik.
A legnagyobb meglepetés egyértelműen a Duran Duran – “Save a Prayer” feldolgozás, ami meglepően jól sikerült, sőt izgalmasra sikeredett. Nem forgatták ki az eredetit, inkább annak hangulatát ültették át death/doom közegbe. Ez a megoldás ritka, de remekül működik – hasonlóan ahhoz, ahogy a Leprous az A-ha “Take On Me”-jét, vagy Marilyn Manson az Eurythmics “Sweet Dreams”-ét dolgozta fel.
A rövid, gyönyörű intrót (Twilight Passages) követően a Pale Masquerade adja meg az alaphangulatot, és jelzi, hogy a The Tritonus Bell-hez képest nem történt radikális váltás. Én személy szerint a Shades of God-korszakos Paradise Lost-ot, illetve a Serenades-érás Anathema-t érzem a legfőbb inspirációnak – különösen az Into Haunted Oblivion-ban, ahol még hegedű is megszólal. A Portrait Without a Face-ben finom tradicionális heavy metal-elemek keverednek a doommal, míg a Daughters of Lingering Pain egy újabb, erőteljes és dallamgazdag tétel.
A lemez minden száma harmóniákban gazdag, de megmarad a rájuk jellemző, sötét és groteszk atmoszféra. A komplexitás sosem öncélú – minden a helyén van.
Aki eddig is szerette a Hooded Menace-t, most sem fog csalódni; aki pedig még nem ismeri őket, itt a tökéletes alkalom a megismerkedésre. Kiváló album, méltó folytatása egy egyenletesen magas színvonalú életműnek.
Hail Hooded Menace!
