Johan Längquist. Ő volt az a „főszereplő” (ex-Jonah Quizz, Stitch), aki a hangját hallatta a Candlemass legendás debütálásán, az Epicus Doomicus Metallicus-on, átvéve Leif Edling mastermindtól a mikrofont. Aztán – ahogy jött – úgy ment, és egy időre el is tűnt a színtérről. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy sosem állt szándékában a zenekar teljes jogú tagjává válni. Később ugyan jelentkezett egy meghallgatásra, hogy csatlakozhasson hozzájuk, miután utódja, Messiah Marcolin távozott, ám a pozíció végül Thomas Vikströmé lett. Néhány évvel később viszont Johan gyakran lépett fel a Candlemass-szel a színpadon, hogy teljes egészében előadják az Epicus Doomicus Metallicus-t, melynek egyes fellépéseiről felvétel is készült. Végül – úgymond „beadva a derekát” – 2018-ban már „végérvényesen”, főállásban is csatlakozott a zenekarhoz.)
Ennek eredménye lett a 2019-es The Door to Doom, majd a 2022-es Sweet Evil Sun.
Nem pihen idén a Candlemass – ahogyan arról egy másik írásomban is megemlékeztem –, és ehhez az énekes is hozzáteszi a magáét. Nevezetesen: szólóalbumot jelentetett meg a honfitárs (értsd: svéd) I Hate Records égisze alatt. Az infosheet szerint „Johan számos ismert svéd zenésszel dolgozott együtt, és debütáló albuma a klasszikus ’70-es/’80-as évekbeli heavy metal / hard rock / doom metal varázslatos hangulatát idézi. Olyan zenekarok stílusában, mint a Black Sabbath (Tony Martin-korszak), Dio (szóló és a Sabbath-tal), a Rainbow és a Savatage, jóízűen, egy csipetnyi doom-beütéssel kombinálva.”
Nagyjából nem tudok vitába szállni a leírtakkal, mert ezek a dalok erősen elütnek a Candlemass világától – nem hiszem, hogy Leif Edling mester akár egyet is jóváhagyott volna közülük egy aktuális Candlemass-kiadványra. Nem tudom, lesz-e ennek a formációnak valaha is folytatása, de számomra olybá tűnik, hogy az albumon nagyrészt session zenészek működtek közre. Közülük a legismertebb Fredrik Isaksson basszusgitáros, a „többiek” pedig Stafen Englin dobos, Emelie Lindquist énekesnő (szoprán / háttérvokál), illetve Erik Henriksson gitáros/billentyűs voltak. Ráadásul Langquist mester már tavaly az összes dalt megjelentette single formájában, a végső, fizikai kiadvány viszont csak idén öltött testet.
Valóban igaz az állítás, hogy a Candlemass repertoárjába nem férnének bele ezek a nóták – már csak azért sem, mert jóval nyersebb, direktebb megközelítésben születtek. És bár a jellemzésben szerepel az a bizonyos „csipetnyi doom”, ebből tényleg csak minimális mennyiség található a lemezen.
Ami például engem illet, Emelie Lindquistet simán kihagytam volna a végeredményből, mert az alapvetően súlyos, középtempós (epikus), a lemezt nyitó Eye of Death-et kissé hazavágja a „rikonyálásával” – legalábbis számomra nem működik. Pedig maga a dal nagyívű, monumentális tétel. Szerencsére a folytatásban „megembereli magát a főhős”, és egy kifejezetten jó album kerekedik belőle.
Gyorsan hozzáteszem: nem maximális alkotás – legalábbis nálam nem –, de a 4,5-ös értékelés garantáltan megvan. Az első hallgatás után azonnal megülnek a fülben a Castle of My Dreams és a Where Are the Heroes refrénjei, a Raw Energy egyértelmű Mob Rules-feelinget áraszt, a Freedom a Children of the Sea felütését idézi, a záró Bird of Sadness pedig címéhez méltóan szomorú és gyászos hangulatú. Egyedül a Revolution (dallamos hard rock / AOR, női háttérénekkel) számít kissé átlagosnak.
Éppen emiatt voltam szigorú, és ezért vontam le fél pontot (valamint a nyitó tétel miatt is), mert egyébként egy remek produkcióról beszélünk. És tényleg: ennek semmi köze a Candlemasshez – legalábbis szerintem.
Bízom benne, hogy a „pacsirta” a jövőben is folytatja ezt a vonalat az „anyazenekara” mellett, mert igény az bizony bőven lenne rá. Maximum annyi hiányzik, hogy állandó társakra, és ne csupán kisegítő zenészekre támaszkodjon. „Bemutatkozásként” mindenesetre kiváló lemez.
