Ha jól belegondolunk, thrash metalban pont nem gurított nagyot Svédország. Voltak nagyon jó dallamos bandáik (pl. Europe, 220 Volt), nekik köszönhetjük az epikus doom létrejöttét (Nemesis/Candlemass, Mercy), a láncfűrész-hangzású death metalról már nem is beszélve. Csak a thrash „maradt ki a szórásból”, holott a Mezzrow, az Agony, a Merciless vagy épp a Fallen Angel nagyon jó bandák voltak. Black metalban sem lehetett igazán „eladni” őket, már csak azért sem, mert ott minden a Bathoryval kezdődött és indult.
Aztán a ’90-es évek második felében – szintén Svédországnak, nevezetesen a HammerFallnak köszönhetően – megtörtént a tradicionális heavy metal feltámasztása (újraértelmezése, újjászületése), majd ugyanezzel a lendülettel a retro thrash is szárba szökkent (Nocturnal Breed, Guillotine stb.). A három koronás ország tehát mindig is ott volt a tűz közelében, csak valahogy „nem jött ki nekik a lépés”, ha értitek, mire gondolok. Mindegy, lényegtelen, hagyjuk is a témát.
A lényeg az, hogy az elmúlt 2–3 hónapban egy új(abb), fiatal svéd thrash zenekar került a látókörömbe. Szimpatikus volt a név, a lemez játékideje (27 perc), gondoltam, mi bajom lehet, ha adok nekik egy esélyt? (Na nem mintha az én véleményem lenne perdöntő.)
A „száraz tények”, azaz a legfontosabb tudnivalók róluk: Bollnäsben, Gävleborg megyében alakultak 2019-ben. A tagságot azóta Viktor Lundberg dobos, Viktor Suominen dobos/énekes, Jesper Jönsson gitáros, valamint Oliver Rytkönen gitáros/énekes alkotja. A The Face of Death (2022), illetve a Fasttrack (2023) single-öket tudták eddig felmutatni, és idén jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket.
Ahogy Majka barátom/kollégám mondja – vagy mondaná –, ez lakossági thrash, és ez nagyjából helytálló is. Ugyanakkor a fiatalokat (szerintem még a 25. életévüket sem nagyon töltötték be) a punk muzsika sem hagyta érintetlenül, ennek hatása is jól érezhető a dalokon.
Mindent egybevetve a korai Sodom, Kreator, Merciless és Motörhead befolyásai érhetők tetten a szerzeményekben, olyannyira, hogy a Remorse nem rest az Iron Fist-ből is meríteni. Amúgy egy tök nyugis, már-már félrevezető intróval indítják útjára a lemezt, amelyet az „fenséges” kezdéssel bevezetett Undead Rebirth követ, majd ugyanezzel a lendülettel szabadul el a pokol. Innentől nincs lacafaca: tolják neki, mint Lajos – itt-ott váltásokkal (például az Undead Rebirth végén) –, legyen szó a The Face of Death-ről, a kimérten induló Master of Hell-ről (amelyben szintén akadnak váltások), a Storm of Steel-ről vagy a Death and Decay-ről.
Itt a vége, fuss el véle. A magam részéről maximális bizalommal tekintek rájuk a jövőre nézve, ahogyan a kalkulusom végeredménye sem lehet kérdéses. Mert ez, kérem szépen, kurva jó old school (lakossági) thrash metal.
Remélem, Majka egyetért velem.
