Akik olvassák a cikkeimet, tudják: bírom a frontcsajos bandákat. Azokat a csapatokat, ahol a hölgyek keményebb hangot ütnek meg; markánsan, de nem hörögve énekelnek. Az operisztikus éneket nem csípem, azt viszont igen, ha az énekesnő elvarázsol, magával ragad a hangjával. Így aztán a skála meglehetősen széles, amibe az amerikai Christian Mistress munkássága is egyértelműen belefér.
Mindeddig nem volt szerencsém a korábban Washington, jelenleg Oregon állambeli zenekarhoz, holott 2008 óta aktívak. Igaz, 2016–2022 között tartottak egy hosszabb szünetet, az utóbbi négy évben azonban ismét adnak életjeleket – legutóbb, tavaly februárban éppen ezen album formájában. Első korszakuk termése három nagylemez; negyedik LP-jük, a Children of the Earth már az új éra produktuma.
A banda magját gyakorlatilag a kezdetek óta ugyanaz a három muzsikus – Christine Davis énekes, Jonny Wulf basszusgitáros és Reuben W. Storey dobos – alkotja, egyedül Tim Diedrich gitárosról mondható el, hogy nem alapító tag – ő 2014-ben csatlakozott társaihoz. Hozzáteszem, a Christian Mistress történetének első időszakában kvintettként működött, csupán az utóbbi évekre jellemző a négyfős, egygitáros felállás.
Az együttes zeneileg olyan, énekesnővel felálló észak-amerikai bandákkal áll közeli rokonságban, mint a Castle, a Cauchemar és a Sanhedrin – vagy éppen a kazah Holy Dragons, amelyekben az alapvetően pőre, nyers heavy metalhoz erőteljes, érdes női énekhang társul. Más kérdés, hogy míg a Castle és a néhai Cauchemar zenéje inkább a doom felé húz, a másik két említett banda – és a Christian Mistress is – lendületesebb muzsikát játszik.
Christine Davis hangszíne, stílusa nem feltétlenül a kedvencem: hangja nem ível át oktávokat, nem „ereszti ki” a hangját – rövid levegőkkel, szaggatottan énekel. A zene viszont a maga egyszerűségében, összességében nagyon is tetszik. A gitársound kellően nyers, harapós; az a fajta muzsika ez, ami egy kis klub színpadán üt igazán. Lendületes, dallamos nóták követik egymást, megjegyezhető témákkal, old school hangzással és hangulattal. Kedvenc énekdallamaim a Mythmakerben hangzanak el, a rá következő Death Blade pedig jó kis retró kórussal indít.
Minden sprődsége ellenére, az album – alkotói szerint – azokra a megoldásokra világít rá, amelyek begyógyíthatják a háborúk és a gyűlölet ütötte sebeket:
„Mindannyian a Föld gyermekei vagyunk,
a csillagok és az ég leszármazottai.
Elvennéd az életemet, vagy megmentenél?”
– énekli Davis a Lake of Memory című szerzeményben.
A frontember véleményem szerint a záró Shadow-ban énekel a legjobban, feledtetve az általam korábban fentebb említett hiányosságokat. Nem csak itt, egy-két másik nótában is tetten érhető, hogy – mintegy magának vokálozva – a saját témáira énekel rá egy másik szólamot.
Az anyag szubjektíve magas tetszési indexét mi sem mutatja jobban, mint hogy a röpke 33 perces előadást követően mindannyiszor komoly hiányérzetem támad: ennyi volt az egész? Jobb híján a csapat korábbi alkotásaival csillapítom éhségemet, és persze a Children of the Earth sem fog egyhamar kikopni a lejátszóm zenei repertoárjából.
