Jobb és sötétebb?
Ha az ember Las Vegas-ra gondol, legtöbbször a kaszinók és a klasszikus kultfilmek jutnak eszébe. Nekem például az Ocean’s Eleven, az Ocean’s Thirteen vagy a Félelem és reszketés Las Vegas-ban ugrik be elsőként – és még hosszan lehetne sorolni. A modern metal rajongóinak azonban egy másik dolog is eszébe juthat a város kapcsán: ez pedig az Ov Sulfur.
Az Ov Sulfur egy amerikai blackened deathcore zenekar, amelyet 2020-ban alapítottak Las Vegasban. A banda központi alakja a korábbi Suffokate (Myspace érás Deathcore még mielőtt bárki megkérdezi) énekes, Ricky Hoover, aki közel egy évtizedes szünet után tért vissza a metal színtérre a világjárvány idején. A formáció tulajdonképpen a pandémia alatti „unalomból” és Hoover alkotási vágyából született meg.
Zenéjükre jellemző a deathcore brutalitása, amelyet black metalos sötét atmoszférával, szimfonikus elemekkel és alkalmanként tiszta énekkel ötvöznek. Szövegviláguk középpontjában gyakran áll a vallásellenesség, valamint személyes tragédiák feldolgozása.
A zenekar 2021 májusában debütált a Behind the Hand of God című dallal, majd megjelentették első EP-jüket, Oblivion címmel. Az igazi áttörés 2023-ban történt, amikor szerződést kötöttek a Century Media Records kiadóval, és 2023. március 24-én megjelentették első nagylemezüket, The Burden Ov Faith címmel. Az albumon olyan neves vendégek szerepeltek, mint Alex Terrible a Slaughter to Prevail éléről, vagy Howard Jones, az egykori Killswitch Engage frontembere.
Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen gyorsan érkezik a folytatás: a következő album Endless címmel 2026. január 16-án jelent meg. Ezen a lemezen debütál Ryan „Leviathvn” Rivard dobos is, aki a dalszerzésben is aktívan részt vett.
Az Endless szintén a Century Media gondozásában látott napvilágot, 10 dalt tartalmaz, és 46 perces játékidejével egy deathcore albumhoz mérten kifejezetten tartalmas. Nem nagyon gondoltam, hogy a banda jelentősen változtat a 2023-as debüt lemez sémáin – hiszen a blackened deathcore jelenleg kifejezetten felkapott –, így részben arra számítottam, hogy hasonló anyagot kapunk. Ez bizonyos értelemben igaz is lett, ugyanakkor néhány fontos részletben mégis történt előrelépés.
A hangszerelés egy fokkal masszívabban szólal meg, a szimfonikus rétegek pedig még grandiózusabbak lettek. Időnként már-már Dimmu Borgir-szerű hangzásvilág köszön vissza. Ricky Hoover brutális hörgései és Chase Wilson gitáros tiszta éneke közötti interakció az album egyik legmeghatározóbb eleme. Bár ez sok hallgatónál megosztó lehet, számomra kiváló egyensúlyban működik: nem vesz el a zenéből, de nem is akar többet adni annál, mint amit a műfaj megkíván.
A nyitány az Endless//Godless, egy rövid, fenyegető instrumentális felvezetés, amely pörölycsapásszerű dobokkal és súlyos riffekkel alapozza meg az album sötét tónusát.
Ezt követi a Seed, amely villámgyors blast beatekkel és technikai precizitással indít, miközben Hoover megmutatja vokális skálájának legmélyebb tartományait. Ettől a daltól szabályosan kettéállt a fülem – és néhány más érzékszervem is – amikor először meghallottam.
Harmadik tétel a Forlorn, egy erősen black metal hatásokkal átszőtt darab, ahol a szimfonikus elemek és a tiszta ének segítenek összeolvasztani a deathcore nyers intenzitását. Chase tiszta éneke itt különösen meglepett, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nélküle talán nem működne ilyen jól a dal.
Ezután érkezik a több mint hatperces Vast Eternal, egy monumentális, középtempós monolit, amely az album egyik legfajsúlyosabb tétele. A Wither a lemez „balladája”, ahol inkább Chase tiszta éneke dominál – érzelmes, epikus szerzemény, amely kissé eltávolodik a hagyományos deathcore hangzástól.
Szövegileg is érdekes irányt vesz az album: míg az előző lemez inkább a vallásellenességre koncentrált, az Endless az örökkévalóság, a gyász és a reménytelenség metafizikai kérdéseit járja körül.
Az Evermore az album érzelmi magja, ahol a tempóváltások és a dallamos refrén némi lélegzetvételnyi szünetet ad a pusztítás közepette.
A hetedik dal, a Dread, vendégként Josh Davies-t vonultatja fel a Ingested soraiból. A dal tiszta fizikai trauma – természetesen a szó legjobb értelmében. Brutális breakdownok és földbe döngölő slam-betétek jellemzik, a két vokalista pedig új szintre emeli a brutalitást.
A Bleak újabb vendéget hoz: Johnny Ciardullo, a Carcosa frontembere csatlakozik. Ez a dal kaotikusabb, gyorsabb és élesebb vokális váltásokkal operál.
A A World Away című tételben Alan Grnja, a Distant énekese vendégeskedik – elképesztően erős vokális felhozatal ez a lemezen. A dal súlyos groove-okkal és egy emlékezetes gitárszólóval rántja le a hallgatót az album legmélyebb bugyraiba. Számomra ez a korong egyik legerősebb darabja.
Zárásként érkezik az Endless//Loveless, egy érzelmesebb, crescendóval építkező tétel, amely szenvedélyes énekkel kerekíti le az örökkévalóság tematikáját.
Összességében az Endless egyértelműen az Ov Sulfur eddigi legérettebb és legösszetettebb alkotása, amely sikeresen emeli ki a zenekart a tucat-deathcore bandák sorából. Az album nem csupán technikai bemutató, hanem egy érzelmi utazás is, amely bátran feszegeti a műfaj határait.
A lemez tökéletesre csiszolja a blackened deathcore szimfonikus receptjét: a monumentális nagyzenekari hangszerelés itt nem puszta díszlet, hanem szerves része a dalok sötét szövetének. Egy kötelező darab a modern extrém metal kedvelőinek, amely megmutatja, hogy a deathcore képes fejlődni és mélyebb érzelmi intelligenciát mutatni anélkül, hogy elveszítené nyers erejét.
