Szombaton egyedül érkeztem ki a fesztiválra, első kiszemeltem pedig a KNIFE volt. A németek nagyon érzik a blackened speed metalként behatárolt stílust; két eddig megjelent nagylemezük anyagából jó egyveleget tálaltak a Morgue névvel ellátott cirkuszi sátorban. Az első albumukról hat tételt is felvonultattak: az Inside the Electric Church, a Behold the Horse of War, a Black Leather Hounds, a The Hallowed Chamber of Storms, az I Am the Priest, vagy a White Witch Black Death pedig meg is tették hatásukat, ahogy a második anyaguk három gyilkos nótája is. Kegyetlen tombolásukat egy Bathory-feldolgozással koronázták meg a Sacrifice képében.
A következő koncert a VULTURE nevéhez fűződik, amelynél már Coly is bekapcsolódott. Speed/thrash stílusuk az Evil Invaders-hez hasonlatosan időutazás számomra a fémzene első aranykorába, amikor is a műfaj különböző ágakba sorolódott. A Victim of the Blade, a Power Thrash és a Vulture dalcímek is önmagukért beszélnek, ráadásul ők sem hagytak bennünket klasszikus nélkül, programjuk utolsó tételeként az Exodus A Lesson in Violence-ét emelték be szettjükbe, kitűnő érzékkel!
A németeket angolok követték: a WYTCH HAZEL fehérbe borult, középkori keresztény muzsikája pedig azt kell, hogy mondjam, magával ragadott. A négy srác, főleg a közvetlenül előttem álló Alex Haslam gitáros angyali mosollyal muzsikálta végig a számukra kiporciózott 45 percet. Tíz daluk mindegyike meggyőzött róla, hogy nem hiába gyűjtöttem be az évek során a kiadványaikat. Roppant hangulatos dalaik lecsengése után pedig jöttek az amcsik Long Island-ből!
A HOLY MOTHER fellépését különösképpen vártam, hiszen azon túl, hogy Amerika egyik legjobb torka, bizonyos Mike Tirelli énekel itt, náluk gitározik az elmúlt évek egyik legtehetségesebb művésze, a szemtelenül fiatal Mickey Lyxx, aki még csak 21 éves, de egyszerre két bandával is turnézik. Alig két hete írtam arról, hogy Malmsteen előtt fergeteges showt nyomott az Andry-vel, pár napra rá pedig már a Szentanya kötelékében gitározza le a csillagokat az égből! Szóval, augusztus 5-én este, Malmsteen után alkalmam nyílt picit beszélgetni Mickey-vel, aki dedikálta nekem a merchben vásárolt Andry lemezemet. Vele és a banda billentyűsével lőttünk egy közös fotót, miközben mondtam Mickey-nek, hogy még azon a héten megnézem őt Belgiumban a Holy Mother-rel. Nagyon lelkes lett, amikor megbeszéltük, hogy szombaton újra találkozunk. Úgy is lett! A színpad átszerelésekor jött próbálni a mikrofonokat, és mivel az első sorban álltam, rögtön üdvözöltem is. Örömmel konstatáltam, hogy emlékezett a kedd esti szösszenetünkre! Mint régi cimborák, úgy beszéltünk pár mondatot, majd elhelyezkedtem azon az oldalon, ahol az ő felállítási helye volt később a koncerten.
Ahogy kedden, Mickey szombaton is felszántotta a deszkákat, a legújabb lemez dalai különösen jól álltak neki. Elhangzott róla a Live to Die, a The Elevator, a Fire és a Power is, de Mike másik bandájanak, a Messiah’s Kiss-nek Dragonheart című nótáját is elővették, sőt Dio szelleme is megidéztetett a Holy Diver által. Steve MacQueen precízen dobolt (sőt, tolt egy dobszólót is), Freddy Villano magabiztosan alapozott, Mike pedig leénekelte a csillagokat az égből! A koncert vége felé a gitáros belga focimezt öltött, majd Mike-nál előkerült egy ugyancsak belga zászló is, ezekkel kedveskedve Dél-Németalföld népének. Ráadásként a Toxic Rain taktusait hallhattuk tőlük, mielőtt azonban véget ért volna show-juk, Mickey ajándékkal lepett meg: kezembe nyomott egy saját márkanevével ellátott pengetőt, anélkül, hogy ilyen kérést fogalmaztam volna meg felé. Elképesztő közvetlensége csak még szimpatikusabbá tette őt a szememben. Én mondom nektek, egyszer még világhírű lesz ez a srác!
DORO, akárcsak 2022-ben Barcelonában, jött, látott és tarolt! Nagyszínpados programjába saját nevén megjelent és kultikus Warlock dalok egyaránt befértek, sőt a Judas Priest Breaking the Law-ját sem hagyta ki! Egy alkalommal pár percig mintha nekem énekelt volna… 🙂 Egyáltalán nem lehetetlen, mert viszonylag elöl, jól látható helyen álltam, és az a Lemmy-kalap volt a fejemen, amelyet másnap Norman Skinner, a Forbidden énekese is kiszúrt a Prison Stage-ről! Szóval, meglehetősen feltűnő vehemenciával üvöltöttem a hatodik x-en túl lévő Pesch kisasszonnyal az I Rule the Ruins-t, a Burning the Witches-t, a Hellbound-ot és a Metal Racer strófáit is. Életkora amúgy messzebbről egyáltalán nem látszik rajta, évtizedeket is letagadhatna. Ebből is kitűnik, hogy a metal konzervál… 🙂 A hatalmas tömeg óriási szeretettel viseltetett iránta, ő pedig – miután véget ért a koncert – sokáig (hosszú percekig) a színpad széléről, szemmel láthatóan meghatódva integetett az őt éltető, lelkes publikumnak.
A THE NIGHT ETERNAL eddig napvilágot látott két albumából válogatta össze műsorát. Egyik-másik kedvencem, mint például a Shadow’s Servants, az Elysion (Take Me Over), vagy a Moonlit Cross alaposan megmozgatta a közönséget. Ricardo Baum, a germánok rasztás hajú, színesbőrű énekese jól mozgott ahhoz képest, hogy a jobb lába sínben volt, mankóit pedig a dobszerkó elé támasztotta. A koncertjük alatt észre sem lehetett venni, mennyire fájhat a végtagja, azonban, miután végeztek, az első sorból oldalra nézve láttam a színfalak mögött, hogy egy ládán ülve szinte könnyezik a kíntól. Bírom ezt a csapatot, valami különleges hangulata van a zenéjüknek, amit az egyszerűség kedvéért heavy metalként aposztrofálnak.
Ismét 55 percet várakoztam a Morgue színpad előtt, hogy első sorból láthassam életem első NASTY SAVAGE előadását. A zenekar frontembere, az egykor híres pankrátor, Nasty Ronnie roppant súlyos egyénisége pedig megérkezett, és szétverte a színpadot! A Gladiator nótával nyitottak, és már ekkor elszabadult a pokol. Az Asmodeus után a fergeteges Metal Knights késztetett bólogatásra. A tavalyi Jeopardy Room-ról a címadó és az „újramelegített” Witches Sabbath hangzott el. Mindeközben Ronnie tévéket ejtett a fejére, vagy vert a mellkasához. A fránya lapostelevíziók azonban csak nem akartak összetörni, pedig az arcát már elborította a vér. „Modern sz@rok!” – vette tudomásul hősünk, hogy már ezek a készülékek sem a „régiek”, majd a földhöz vágta azokat, míg darabokra nem hullottak. Közben mentek az olyan klasszikus nóták, mint az Unchained Angel és a The Morgue (akárcsak a színpad neve). Személyes kedvencem, az XXX sem maradhatott el! Énekesünk mindeközben – ha éppen nem rombolt – rózsákat szórt szét a padlón, illetve dobált a közönség közé, valamint setlist papírokat kent össze arca vérével, s azokat hajította a nagyérdeműnek. A kegyetlen Savage Desire végül feltette a pontot az „i”-re, véget vetve Ronnie szenvedéseinek. Még beállásuk alatt szépen megkértem James Cokert, hogy esetleg elkérném a show után az egyik dobverőjét. Nos, a koncert végeztével nem feledett el, odasétált hozzám, és kezembe nyomta a teljes párat! Ezúton is köszönöm ezt a kedves gesztust, valamint az „ereklyéket”, Jim!
Nem maradt más hátra a szombat éjszakában (azaz, inkább vasárnap hajnalban), mint a New Jersey-beli WHIPLASH fellépése. Legalább úgy vártam őket, mit tavalyelőtt az Excitert. Trióban nyomták, de nem volt hiányérzetem: Tony Portaro egy fiatal dobossal (talán Mitch Hull – elég nehéz követni az ütős posztot) és basszusgitárossal (Will Winton) érkezett, ő maga pedig cowboy-kalapban, korát meghazudtoló frissességgel vezette elő klasszikus dalait. Tizenkét nótájuknak felét tette ki a lassan 40 esztendős első album, de hármat a kettesről, a Ticket to Mayhem-ről is nyomtak.
A Last Man Alive nyitotta a sort, és legnagyobb favoritom, a Power Thrashing Death zárta a ráadást. Köztük sorjáztak az olyan örökzöldek, mint például a Spit on Your Grave, a The Burning of Atlanta, az Insult to Injury, a Red Bomb, a Nailed to the Cross, vagy a War Monger. Will koncert közben saját bandája, a Thanatotic Desire néhány CD-jét szórta a közönség közé; két nóta közötti szünetben megkértem, hogy koncert végén esetleg adjon nekem is egyet, ha van még, ő pedig biztosított felőle, nem felejt el. S valóban, a show végeztével hozott nekem egy CD-t, amit dedikáltattam is vele, sőt, kicsit beszélgettünk, és közös fotót is lőttünk. 🙂 Segítségével még Tony Portaro bátyót – aki a koncert végén volt oly’ merész és csibész, hogy nyomott nekifutásból egy stage diving-ot a közönség kellős közepébe – is sikerült visszahívni a színfalak mögül egy közös fotóra, amelyen a véletlen műve nyomán mindketten kalapban vagyunk, ő ozzys Black Sabbath pólóban, én pedig a Blizzard of Ozz felsőmben. Ennél szebb zárasa nem is lehetett volna ennek az estének!
John Quail
A fesztivál szombati napját negyed 3-kor, a Morgue sátorban kezdtem, csatlakozva John Quail-hez, aki akkorra már bemelegített egy koncerttel a hosszúnak ígérkező délutánra, estére. A német VULTURE pályafutását, mondhatni, a kezdetek óta nyomon követem, s ha nem is itatódtam át minden ízemben az általuk játszott, old school speed/thrash muzsikával, vannak olyan kedvenc dalaim tőlük, amelyek reményében kíváncsian vártam a koncertet. Közvetlenül a kevés hajú gitáros, Stefan Castevet és a színpad elején elhelyezett tűzijátéktartályok előtt cövekeltem le, így szó szerint intenzív élményben volt részem: a piro szikrái a fejemre, ruhámra hullottak vissza, szerencsére semmi nem gyulladt lángra, egy kisebb égési sérüléssel viszont gazdagabb lettem. 🙂
A három húrfelelős egyen-piros B.C. Rich gitárokkal támadta hallójáratainkat. A csapat tízszámos szettjében két korai, demós nótát (Vulture, Victim to the Blade) is eljátszott, a legtöbb dallal viszont logikus módon a tavalyi Sentinels korong képviseltette magát.
A brit WYTCH HAZEL is azon zenekarok közé tartozik, akiket az idei fesztivált megelőzően nem ismertem, az itt esedékes fellépésük miatt hallgattam meg legfrissebb lemezüket, az V: Lamentations-t. Hogy hátha tetszeni fog, amit hallok, és akkor élőben is feltétlenül megnézem őket. Kellemes, Thin Lizzy-, Dead Lord-jellegű muzsikát játszanak, így nem volt kérdés, hogy az ő fellépésüket sem hagyom ki a programomból. Az azonban eddig nem esett le, hogy Colin Hendráék erősen a kereszténység talaján mozgó szövegeket írnak, és életfilozófiájuk nemcsak a zenéjükben, de az azt övező külsőségekben is megmutatkozik.
Bevallom, egy kissé meghökkentem a muzsikusok „Hófehérke”-imázsán, angyalos-tündéres öltözékén, a frontember aranyszínű sztreccsnaciján, a fűzős csizmákon, a hangfalakat borító fehér lepleken és borostyánfüzéreken. Elég nagy volt a kontraszt a többi zenekar alapvetően fekete tónusú ruházatához és zenéjéhez képest… A dalok és a hangszeres produkció persze abszolút rendben volt, különösen tetszett az előttünk feszítő Alex Haslam ízes gitárjátéka. Maradjunk annyiban, a WH szettje pihentető oázis volt a riffelős muzsikák sivatagában…
Úgy alakult, hogy a HOLY MOTHER tagjaival elég szépen összecimbiztünk a nap végére, így az ő koncertjük plusz érzelmi töltettel is szolgált számunkra. John Quail a maga beszámolójában már elmesélte a sztori elejét, a gitáros-vonalat; én annyit tennék hozzá, hogy Mike Tirelliék a fellépésük előtt néhány nappal a Facebook-oldalukon hívták fel a rajongók figyelmét a fesztiválra szervezett meet and greet eseményre. „Ott leszünk!” – írtam, mire Tirelli, hogy „Szuper!”, így itt, a koncert előtt nem átallottam megszólítani az énekest, megemlítve levélváltásunkat, mire lepacsiztunk, és JQ-lel egy kicsit máris úgy érezhettük, hogy nekünk játszanak, és a dedikáláson sem volt semmi akadálya a közös fotóknak.
A New York-i csapattól nemcsak a klasszikus Toxin Rain album nagy kedvencem, hanem tavalyi alkotásuk, a Rise is, így külön öröm volt számomra, hogy arról is elhangzott három nóta. Amit viszont furcsállottam, hogy elég szellősre rakták össze a szettet: saját dalaik mellett Dio Holy Diver-e, egy gitár- és egy rövidebb dobszóló is helyet kapott benne. Persze profi előadást láttunk-hallottunk, mindennek helye volt benne. Mike és a gitáros Mickey Lyxx is rendkívül közvetlen volt a nézőkkel, igazán családias hangulatú koncert részesei lehettünk.
A Holy Mother-dedikálásról sikerült időben elszabadulnunk, így simán odaértünk a nagyszínpados DORO-koncertre. A műfaj nagyasszonyát legutóbb 2022-ben, Barcelonában láttuk színpadon; akkor már a Mercyful Fate-koncertre készülve, egy kicsit távolabbról követtük az eseményeket, most viszont a második sor közepén állva szemezhettünk az énekesnővel. Doro, szólókarrierje dalai mellett természetesen Warlock-szerzeményeket is játszott nemzetközi csapatával, ám furcsamód éppen kedvenc albumomat, a True as Steel-t hanyagolták. A Burning the Witches, a Metal Racer, a Hellbound, az All We Are, az I Rule the Ruins és a Für Immer természetesen konstans koncertfavorit, ahogy a Judas Priest-himnusz Breaking the Law-t sem tudják kihagyni a repertoárból, a program levonulózenéje pedig – ugyancsak Halfordéktól – a Living after Midnight volt.
Bár még világosban játszottak, a látványra lángcsóvákkal, füstpuskázással erősítettek rá, Doro pedig a végén alig akarta elhagyni a színpadot: folyamatosan mosolygott, integetett a közönségnek, az asszisztense már ráadta a kardigánját, és „kicsavarta” a kezéből a mikrofont. Szerintem, ahogy a nézők, úgy ő is nyitott lett volna még egy kis repetázásra…
A három- és félnapos fesztiválon csupán két zenekar kapott másfél órás játékidőt: az EXTREME és a Machine Head. És nem feltétlenül azért, mert rájuk volt a legnagyobb közönségigény. Az Extreme-nél maradva, el tudom képzelni, hogy Cheronéék csak úgy vállalták a fellépést, ha legalább ennyi időt tölthetnek a színpadon. Műfajilag, könnyedebb muzsikájukkal egy kicsit talán ki is lógtak a sorból, mégis, ez remek alkalom volt arra, hogy végre élőben is láthassam a ’80-as, ’90-es évek fordulójának sztárcsapatát, amelynek soraiban ma is ott találjuk a klasszikus felállás három tagját: Gary Cherone énekest, Nuno Bettencourt gitárost és Pat Badger basszusgitárost.
A bostoni csapatnak soha nem a lírai oldalát találtam vonzónak, sokkal inkább a funkosan húzós témákat és Bettencourt egyedi gitárjátékát. Ezen az estén az It (’s a Monster) – Decadence Dance – #Rebel ütős hármasával kezdtek, amivel meg is alapozták a hangulatomat. A háttérvásznak az idén 35 éves Pornograffitti albumot idézték meg; szerencsére már sötétben játszottak, így a fények játéka is nagyban hozzájárult a hangulati összhatáshoz. Az elmúlt évtizedekben nem igazán követtem színeváltozásaikat, így meglepett, hogy Cherone milyen vékony, ezzel együtt elegáns gumiemberként mozgott a színpadon. Rövid haját vastag kendő-fejpánttal fogta össze – mintha turbánban lett volna. Bettencourt viszont szinte semmit nem változott ahhoz képest, amilyennek annak idején megismertük.
Nyilván továbbra is ők ketten a show főszereplői, az ő mozgásukat követi a szem, a kamera, az ő duettjeik képezik a dalok vázát. Az akusztikus blokkot a Hole Hearted-del nyitották, majd következett a zseniális instrumentális tétel, Nuno magánszáma, a Midnight Express, végül pedig az „űberelhetetlen” MTV-sláger, a More Than Words – ami magas nyálfaktorszáma miatt szerintem abszolút nem illett erre a fesztiválra, mégis, a dalt sokan együtt énekelték Cheronéékkel.
Én viszont ezeket a perceket használtam fel arra, hogy kihátráljak a nagyszínpad előtti tömegből, és a Swamp sátor felé vegyem az irányt, ahol a CANDLEMASS koncertjére gyülekezett a doomkedvelő közönség. Kis túlzással Leif Edlingék fellépése volt az, ami miatt kihagyhatatlanná vált számomra az idei fesztivál, hiszen – annak ellenére, hogy az irányzaton belül az egyik kedvenc csapatom – eddig még soha nem láttam őket élőben.
Úgy képzeltem, ha momentán Johan Langquist a banda énekese, a vele készült albumok dalai kerülnek műsorra. Részben így is történt: az 1986-os debüt Epicus Doomicus Metallicusról három nóta is elhangzott (Under the Oak, Crystal Ball, Solitude), legutóbbi nagylemezükről, a 2022-es Sweet Evil Sunról viszont csupán a címadó dalt hallhattuk. Edlingék nyilván sejtették, hogy a közönség mindenekelőtt a korai tételekre vevő, így a program maradékát a ’80-as években Messiah Marcolinnal rögzített hanghordozók népszerű tételei adták: a felvételről felcsendülő intró, a Marche Funebre mellett a Bewitched-nek, a Dark Are the Veils of Death-nek, a Mirror Mirror-nak, a Dark Reflections-nek és a The Well of Souls-nak tapsolhatott a nagyérdemű.
Én valamiért mégis csalódásként éltem meg a koncertet. Öreges, álmosító produkciónak voltam szem- és fültanúja, Langquist hangja erőtlenül szólt, ő maga pedig indiszponáltnak tűnt, céltalanul kóválygott a színpadon, a dalok között egyáltalán nem kommunikált a közönséggel, viszont gyakran előrejött a színpad elejére, ahol egyetlen reflektor sem világította meg, így gyakorlatilag eltűnt a színről. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, teljesen elveszítette a kontrollt, nem tudja, mi a feladata, mi következik. Zavarba ejtő pillanatok voltak…
Ami viszont most vált egyértelművé számomra, hogy a Candlemass zenéjének központi, meghatározó eleme Lars Johansson gitárjátéka: az ő dallamai köré épül, annak mentén hömpölyög a zene. Bár szerényen meghúzódik a színpad jobb szélén, játéka mégis folyamatosan igényli a nézők figyelmét. A többiek – hozzá képest – mindannyian szürke eminenciások. (Vicces egyébként, hogy még a svéd doomsterek koncertjén, e kései órában is ment a crowd surfing…)
Coly