Bevallom, vacilláltam kicsit, hogy menjek, ne menjek a rendezvény második napjára, végül előbbi opció mellett döntöttem, mert mind a Fém Gyermekeit, mind a Pokoli Színjátékot mindig, mindenhol, mindenkor, minden körülmények között látni/hallani kell.
Borítékolható volt, hogy a CLASSICA műsora alatt nem lesz tömegnyomor, egyrészt a brutális hőség, másrészt pedig a zenekar „roppant népszerűsége, ismertsége okán”. Akik viszont a színpad előtt megjelentek (kb. 15-en), minden valószínűséggel ismerték repertoárjukat. Szégyen és gyalázat, hogy 1989/1990 környékén fiókban maradt bemutatkozó alkotásuk; ha az a korong anno megjelenhetett volna, akkor ma egy óriási klasszikusról beszélnénk, „így viszont csak”, kultikus legendákról. 45 perc állt rendelkezésükre, amelybe három lemezük „esszenciáját” sűrítették bele, gondolok itt olyan tételekre, mint a Magad vagy a csoda, Szólj egy jó szót, Fogadd be hősöd, Búcsúzz el a mától, Megszállott. Zárásként pedig, mi más lehetett volna, mint a Fém Gyermekei. Konklúzió: totális libabőr, Kiss Zoli észveszejtő volt, Fejes „Pici” Zoltán – hogy, stílszerű legyek – istenként gitározott, Szalai Tamás billentyűs a hazai szakma egyik doyenje, míg a Gothár Ferenc basszusgitáros, Ozsvárt „Kolbászos” Gábor dobos – ajánlom figyelmébe mindenkinek Karmacson, Zala megyében működtetett műhelyét – alkotta ritmusszekció professzionálisan „biztosított a háttérben”. Nem mondtam? Örök hazai kedvencek az első Garázs válogatás óta.
És természetesen nem meglepő, hogy a TERRA NULLIUS programja alatt sem lett nagyobb a közönség (Mondjuk, ekkor már 55-en voltunk). Róluk annyit érdemes tudni, hogy a zenekart Sztancsik László dobos hívta életre azzal a céllal, hogy a metal műfajra és a klasszikus zenére jellemző hangzásvilág ötvözésével minél egyedibb produktum születhessen. Elárulom: maradéktalanul sikerült neki. Ahogyan elindult műsoruk a Magam bajnoka tétellel, enyhe Classica hatást (is) véltem bennük felfedezni, amelyre tulajdonképpen a koncert végén, a tagok bemutatása során derült fény, lévén a basszusgitárt „a veterán” Éber Tamás kezeli soraikban, aki történetesen 1993-ban a Classica tagja volt, és ’93-as alkotásukon játszott. Azért írtam fentebb, hogy is, mert számomra a korai Stratovarioust, Sonata Arctica-t is eszembe juttatták, azaz, „őket is megvádolom” a neoklasszikus, speed, itt-ott progresszív jelzővel. Mi több, a cselló (Hotzi Mátyás) még jó nagy adag drámaiságot is kölcsönzött nekik. Megéltem, Egyedül, Hajsza az idővel, Jelek az út szélén, Szabad a vásár – többek között ezek kerültek terítékre. Megjegyeztem őket magamnak, egészen biztosan, lecsekkolom őket alaposabban, részletesebben. Plusz még megjegyzem: elképesztően gyalult a négyhúros hangszer.
Mit ad Isten, színpadra lépett a NEMZETI HANG, és „hirtelen előkerült mindenki”. Magyarán, itt már jókora publikum verődött össze. Szkeptikus voltam előadásuk előtt, lévén utálom, ha politikát „csempésznek” a zenébe, – lásd: NSBM – nem mintha, egy kalap alá akarom venni az NH-t az NSBM-mel – azonban így első látásra/hallásra, egy nagyon szimpatikus, „pofás” műsor kerekedett ki számomra. Tehát, „ebből a szempontból” benéztem őket, ugyanis, személyemnek roppant pozitív kicsengésű, alapvető, a legfontosabb értékeket közvetítő (pl. Isten, haza, család, becsület) szövegekben nyilvánult meg mondanivalójuk. Azontúl, hogy voltak punkos, itt-ott szinte thrash-es behatású (Az ember gyermeke) dalaik, lírai, balladisztikus oldalukat is megcsillogtatták, úgy is, mint Ég Veled, Ilyen vagyok, Mikor elfogy az út. Miután letudták blokkjukat és a húrosok levonultak a színpadról, jött egy rövid dobszóló, ezt követően pedig a Tavasz, illetve a Nincs kegyelem. Nem mondom azt, hogy óriási kedvenceket avattam, de roppant szimpatikus volt programjuk.
Ahogyan jöttem-mentem az egyes programok között, felmérve a „felhozatalt”, nem volt nehéz kiderítenem, mely előadók (lesznek) az este fénypontjai, „vonzzák be a közönséget”, lévén, minden második emberen Ossian, Pokolgép, Kalapács – itt-ott Nemzeti Hanggal megfűszerezett – póló feszült. Ebből már kikövetkeztethető, hogy amire az OSSIAN színpadra lépett, „amerre néztem, rockereket láttam”. Nem fogjátok elhinni: ez volt az első találkozásom élőben az Acélszívvel. Biztos forrásból tudtam meg, hogy a bulit A Rock katonáival indítják – így is volt -, csak hát a banda az Ítéletnap óta nem nekem, hozzám szól, ott vesztettem el a fonalat. Ettől függetlenül egy nagyon jól összerakott, egységes, üresjáratok nélküli produkciónak voltam szem- és fültanúja, lévén a mai Ossian megbonthatatlan egységet képez Rubcsics Richárd gitárossal, Erdélyi Krisztián basszusgitárossal, illetve Kálózi Gergely dobossal. A műsort egyébiránt a nagyon jó kedvű, szenvedélyes Paksi Endre vezényelte le – mondjuk mókás volt, ahogyan ugrálásra biztatta a nézőket és bemondta, hogy, „aki nem ugrik az puding” –, és még azt sem mondhatom, hogy koncertjük elment mellettem, csak nekem pl. a Külvárosi álmok, a Végállomás motel, a Hetedhét őrület, esetleg a Magam útját járom, egy az egyben kimaradtak. Természetesen határtalan lelkesedéssel üdvözöltem az Acélszívet, azonban a pontot az i-re a Magányos angyal, Rocker vagyok páros tette fel. Legközelebb szívesen hallgatnám meg kettő örök favoritomat, a Hé, Te-t, és a Tébolyult szombatot. Az Ítéletnapról és a Motor őrületről pedig már nem is beszélek. Mert, „ezernyi kérdés, válasz nélkül, vad dolgokat láttunk s éltünk át, útban voltunk, félre löktek, mégis újra itt látsz. Számítok rád, te is én rám, padlóra többé már nem kerülünk, sok-sok csapda, kísértés közt, tovább együtt megyünk”. A többit pedig tudjuk.
Briliáns ötlet volt, hogy a TOTÁLIS METAL vitorlát bontott.
1. Dalaik felülmúlhatatlanok, megunhatatlanok, überklasszikusok.
2. a legelső hazai, heavy metal lemezt adták ki anno – testeinken a jel örökre belénk égett
3. nem mindenkinek volt szerencséje annak idején a klasszikus Pokolgépet élőben látni.
Mint, ahogyan nekem sem. Értelemszerűen nosztalgia-faktor a köbön, érzelmeimet nem tudom, nem is akarom palástolni, „Kár minden szó”. Legutóbb májusban, Sárváron láttam őket, és nagyjából borítékoltam, mit kapok ezen az estén, Fonyódon, és ez be is jött. Esetükben maximum arról lehet szó, hogyan, milyen sorrendben – a dalokat illetően – állítják össze a programot. A koreográfia tulajdonképpen azonos – első négy/öt dal Józsi, majd Joe blokk, utána ketten együtt folytatva. A mai estét egy nagyon impozáns Metal az ész, Ne bántsd a fiút kettőssel indították, engem pedig (ahogyan, a többieket is) megvettek dekára, olvadtam, mint a csokoládé. (Pedig 22:40-re már javában alábbhagyott a hőség). Ehhez még Kalács (Bivaly) azt is hozzátette, hogy a Metal az ész idén debütál – 35 évvel ezelőtt jelent meg, mi is írtunk róla. Azt még megemlítem, hogy ismét a Carmina Burana intrójára robbantak be, azonban a színpadon csak négy muzsikust láttam, aztán egyszer csak az egyik háttérvászon mögül Nagyfi László is előbújt, majd rázendítettek. Lúdbőrök, könnyes szemek egész sora – Pokoli színjáték, Tépett madár, Átkozott Nemzedék, Mindhalálig Rock ’n’ Roll, megfejelve A harang értem szóllal, az Adj új erőttel, az, Aki másképp éllel, illetve a Győzd le a gonoszt-val. (Még a Pokolra szállsz-t, a Megátkozott világot, az Egy az Isten rock ’n’ rollt, az A dal érted él-t, és az Indulj!-t beemelném a műsorba. De, ez csak az én véleményem). Ahogyan a májusi koncert alkalmával kifejtettem, hakniról szó sincs, ez egy vérbeli profik által elővezetett, abszolút autentikus és hibátlan műsor, felvonultatva a hazai heavy metal legemblematikusabb klasszikusait. Mert, mi „vadnak születtünk az utca nevelt, senki nem vigyázott ránk”.
Összességében korrekt, jól sikerült nap volt, remélem, jövőre is hasonlóan igényes, jó lesz a felhozatal. Minden elismerésem, dicséretem a szervezőknek. „ Nem kell más, ez a metál újra metál”.
